Miért nincs országos sztrájk? Elemzés az elégedetlenkedőkről és az ezt övező félreértésekről

A közoktatás kapcsán többen vetik fel, hogy miért nem „fordulnak át” az események egy országos sztrájkba, és miért nem így kényszeríti a társadalom meghátrálásra, változtatásra a kormányt. Azonban arról megfeledkeznek az ezt firtatók, hogy egy munkabeszüntetés, legyen az szolidaritásból bekövetkezett, azoktól kívánja meg a legnagyobb aktivitást, akik most kérdően néznek a szakszervezetekre, és más civil szervezetekre. Ebben az írásban összeszedem annak az okait, hogy az elmúlt hónapok társadalmi elégedetlenségei miért nem fordulnak át országos sztrájkba, tüntetésekbe, és hol kell keresni a hibát.

Az elmúlt hónapokban talán váratlanul felerősödtek azok az elégedetlen társadalmi csoportok, akik eddig kevéssé hallatták a hangjukat. Sokan sokféle követeléssel álltak elő, és abban reménykednek, hogy egymásból tudnak erőt nyerni. Ezek az általában szakpolitikai követelések, vagy leegyszerűsítve bérkövetelések keverednek azokkal a csoportokkal, akik általános kormányellenes elégedetlenségüket fogalmazzák meg. És a probléma gyökere valójában itt van.

De mielőtt ezt kibontanám, érdemes számba venni, hogy milyen akciók voltak ebben az évben, amely vakmerőbb ellenzéki erők számára az országos sztrájk hiú ábrándját vázolták fel.

Köz a jobb oktatásért

Nyilvánvalóan a legnagyobb médiavisszhangot a közoktatási rendszer váltotta ki. Nagyságrendileg 190 ezer ember dolgozik ebben a szférában, és ebből 130 ezer embernek a munkáltatója a Klebelsberg Intézményfenntartó Központon (KLIK) keresztül a kormány. A központosítás, ezzel járó fenntartói csere (önkormányzat helyett a kormány), a tankönyvpiac „államosítása” ellen már kezdetektől felléptek az érdekképviseletek. Ugyanakkor a kormány jól érzékelte, hogy a közoktatásban a rendszer átalakításának tűréshatára az érintettek részéről még magasabban van, mint más területeken.

A változtatást két üzenettel sikerült politikai termékké alakítani. Egyrészt a társadalomnak azt mondták, hogy így nem lesznek területi különbségek az intézmények között, azaz senkit nem érhet hátrány az alapján, hogy hol született. Az önkormányzati fenntartású intézmények esetében ugyanis azok az iskolák jártak jobban, ahol nagyobb adóbevételeikből képesek voltak az állami normatíván felüli pénzeket adni. Ebből lettek a kisebb csoportos nyelvórák, szakkörök, jobban felszerelt laborok, számítógéptermek. Ez nyilván jobb helyzetbe hozta a nagyobb településen élőket, míg hátráltatta a fejlődésben azokat, akik egy kisebb településen éltek.

A másik üzenet a tanároknak szólt, ami béremeléssel járt, életpályamodellel. Az más kérdés, hogy ennek pozitív hatása eltűnőben van, és sokan úgy érzik, becsapták őket. A korábban aktívabb pedagógusok, akik pótlékokat kaptak, helyettesítettek, többet kerestek, mint az alapbérük. Ez azonban az új rendszerben eltűnt, és a teljesítmény kevésbé számított.

Ez a fajta elégedetlenség jelen volt a közoktatásban, amely időnként a krétahiányban, a beázott tornaterem megjavításának csúszásában jelentkezett. A szakszervezetek, bár ez kevéssé ismert, sztrájkbizottságokat is alakítottak, amelyek ugyan tárgyaltak a kormánnyal, de a rendszerhibákat nem tudták kijavíttatni.

Ennek persze fő oka, hogy nem kellett komolyan vennie a szakszervezeteket a kormánynak. A két legnagyobb pedagógus szakszervezetnek a 2014. március 31-ei hatályú reprezentativitás vizsgálat alapján a közoktatásban dolgozók 14 százaléka tagja valamelyik szakszervezetnek, és van további 1,4 százalék, akik más kisebb szakszervezetbe léptek be. Tehát messze nem arról van szó, hogy akár tagság szintjén képes lenne a Pedagógusok Szakszervezete (23,5 ezer fő) és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (2,6 ezer fő) erőt demonstrálni, és a politikával szemben megszervezni a tanárokat.

A kormány akkor vette komolyan az elégedetlenséget, amikor beszivárgott az a hétköznapokba. Nyilván korábban is téma volt a szülők között, hogy a túlterhelt gyerekek jól érzik-e magukat az iskolában, mennyire fáradtak, van-e valódi kimenete a rendszernek. A szülő-gyerek sztrájkkor (egy napra nem engedték iskolába az elégedetlen szülők a gyereküket) ez a probléma kilépett abból, hogy ez csak a mi problémánk, és elkezdtek az emberek arról beszélni, hogy valójában milyen szolgáltatást kapnak az adóforintjaikért. Tényleg ez a legjobb oktatási rendszer? Miért élik meg, hogy a tehetősebbek menekülnek ebből, és keresik a magán oktatási intézményeket, vagy a külföldi lehetőségeket?

Ez pedig intenzíven témává vált a vacsoraasztal mellett, és ez a mindenkori politikai hatalomnak a legfájdalmasabb pillanat. Ezért is mondom, hogy a közoktatási elégedetlenség csúcspontja érdekérvényesítés szempontjából a szülő-gyerek sztrájk volt. Ennek kapcsán azért fontos megjegyezni, hogy ezt nem a szakszervezetek, és nem a Tanítanék mozgalom indította el, hanem egy spontán magánkezdeményezés volt az egyik közösségi oldalon.

A cikk írásakor még nem tudni, hogy mi lesz a vége a kezdeményezésnek. A Tanítanék mozgalom egyórás vadsztrájkot hirdetett, amit a szakszervezetek már óvatosan vettek tudomásul. Az elégedetlenkedők két csoportra szakadtak, és a radikálisabb vonal olyan követeléseket fogalmazott meg, amelyek a kormány számára már csak politikai szempontból sem lesznek elfogadhatóak. Innen pedig nincsen megegyezési lehetőség. Eközben a mérsékeltebb vonal (benne a szakszervezetek is) ha tudnának is, akkor sem mernének érdemi megállapodásra jutni a kormánnyal, mert félnek, hogy kollaboránsnak tartanák őket. Ez pedig rövidtávon is tagságvesztéssel járhatna.

Ha jóslásba kell bocsátkozni akkor a mostani dinamikájából az egész elégedetlenségnek az látszik, hogy lesz egy hallgatólagos megegyezés a kormánnyal, aki valamilyen átalakításokat végrehajt, ezt pedig a mérsékeltebbek nem támadják erősen.

Egészségügyiek

Az egészségügy helyzete, köztük a dolgozók munkakörülményei évek óta napirenden van. A társadalom érzi, hogy ez nem jó, valószínűleg a kormány is tudja ezt, de egyik sem lép. Pontosabban a társadalom az adatok szerint kipótolja az egészségügyből kivont forrásokat, és keresi a kiskapukat.

Ha a statisztikai adatokat nézzük, a napi hírekből indulunk ki, akkor már nem is értjük, hogy miért nem dőlt össze az egészségügyi rendszer, és miért nem söpörte el a kormányt. Főleg 2015. év első felében még jelentősebb utcai demonstrációk is voltak az egészségügyi dolgozók részéről, majd ezek intenzitása csökkent. Az ellátórendszer azonban működik, elégedetlenség van vele szemben, de nem látszik olyan érdemi társadalmi erő, amely ténylegesen megoldandó problémának tartaná ezt.

Ha megnézzük az adatokat, akkor az látszik, hogy a Visegrádi-tagállamok között Magyarország és Lengyelország mintha azonos cipőben járna. Nálunk a 2008-as gazdasági válság kitörésekor 4,78 százalékot költött az állam a GDP-ből az egészségügyi kiadásokra, ami 2013-ra 4,76 százalékra csökkent. Lengyelország esetében 4,6 százalékról 4,5 százalékra történt meg a visszaesés. Persze ne felejtsük el, hogy ez a GDP-hez viszonyított adat, amely esetében Magyarország rosszabbul állt, mint Lengyelország.

Azaz reál folyamatokat nézve Lengyelország esetében is növekedés történt, nem beszélve a többi országról, ahol arányaiban is többet költenek az egészségügyi ellátórendszerre.

Sőt a folyamat nem állt meg itt, az OECD becsül adata szerint 2014-ban már csak 4,6 százalék ment el a GDP-ből az egészségügyre. (A többi V4 ország adatai még nem ismertek.)

Tehát csökken a rendszer finanszírozása, az egészségügyi bérek is alig nőttek (14 százalékkal 5 év alatt), és mégis működött valamilyen szinten. Ehhez nyilvánvalóan kellett, hogy a növekedjenek a magánkiadások (2,39 százalékról 2,6-ra), illetve a hálapénz is (1,88 százalékról 2,07-ra). Ezek a „plusz befizetések” egyensúlyi működő helyzetben tartják a rendszert.

Persze van orvoshiány, alacsony szakdolgozói bérek, ingerült egészségügyi személyzet, de az érdekét érvényesítő középosztály még annyira sem állt a dolgozók mellé, mint az a közoktatásban történt. Éppen ezért minden kísérlet arra, hogy tömeges megmozdulások legyenek eleve elvetélt. Már csak azért is, mert a mostani egészségügyi rendszernek vannak haszonélvezői is, hiszen a paraszolvencia akár a hiányzó béreket is kipótolja.

Nyilván sztrájkolni nem lehet az egészségügyben, hiszen nem eshet ki egyetlen láncszem sem a gépezetből. Ha munkalassítást, vadsztrájkot csinálnak a dolgozók az szó szerint életveszélyes lehet. Ezért maradnak a médiaesemények (letétbe helyezett felmondások, feketeruhás nővér mozgalma), de ennél nem tud tovább lépni a tiltakozás.

Erre jó példa a szociális szféra, ahol nem csak sztrájkbizottság alakult, hanem a bírósági döntés született a sztrájkhoz szükséges elégséges szolgáltatásra vonatkozóan. Ugyanakkor a kb. 60 ezer közalkalmazottat tömörítő ágazatban nem merték döntésre vinni a kérdést az érdekvédők, és meghirdetni a sztrájkot. Próbáltak kapaszkodni a közoktatásba, az egészségügybe, de talán érezték, hogy nem akcióképesek.

Több bért az államtól

A tiltakozási mozgalmak harmadik nagy csoportját az állami vállalatoknál dolgozók elégedetlensége alkotja. Ők klasszikus vitában állnak a munkáltatóval, és próbálják általában nagyobb béremelésre sarkallni őket. Kb. 70 ezer embert érintenek/érintettek ezek az akciók. Sztrájkbizottság volt a MÁV-csoportnál, sztrájkot hirdettek a Volán-társaságoknál. Akciókat szerveznek a vízügyben dolgozók, a villamosenergia-ipari dolgozók. Ezekben az a közös, hogy nem a politikai rendszert támadják, sőt nem is szakpolitikai kezdeményezéseik vannak, hanem azt mondják, ennyi pénzért egyre kevesebben dolgoznak, ami veszélyezteti a feladatellátást.

Ahhoz, hogy országos sztrájk legyen, szükség lenne a versenyszférára is, köztük leginkább az állami dolgozókra. Őket az állam képes könnyedén leszerelni, és „nem engedi”, hogy a követeléseik összeérjenek más területekkel. Ha kronológiailag megnézzük az elmúlt hónapok eseményeit, akkor látszik, hogy például a MÁV-nál kialakult helyzetet addig nem vettem komolyan a kormány, amíg a közoktatási tüntetéseken nem jelentek meg a közlekedési ágazatot támogató jelmondatok, és velük együtt az ágazati szakszervezetek. Ezt követően hamar államtitkári szintre emelték a tárgyalásokat, amik végül megállapodással zárultak. Innentől kezdve egy Volán-sztrájknak kisebb az ereje, ha egyáltalán megvalósul olyan formában, hogy az érintse a társadalom mindennapi életét.

Miért nincsen országos sztrájk?

Az egyik probléma egy hathatós sztrájkkal kapcsolatosan a jogi környezet. Szerintem ez bár túldimenzionált problémaként hangzik el az érdekvédők részéről, de biztosan nehezíti a sztrájk megszervezését.

Jó politikai érzékkel a Fidesz-KDNP 2010-es hatalomra kerülésekor egyéni képviselői indítványt nyújtott be a sztrájkjogról szóló törvényhez. Korábban annyit szabályozott a törvény, hogy „Annál a munkáltatónál, amely a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végez – így különösen a közforgalmú tömegközlekedés és a távközlés terén, továbbá az áram, a víz, a gáz és egyéb energia szolgáltatását ellátó szerveknél –, csak úgy gyakorolható a sztrájk, hogy az a még elégséges szolgáltatás teljesítését ne gátolja.”

A 2010 decemberében elfogadott módosítás ennél tovább ment, és kimondta, hogy a még elégséges szolgáltatás mértékét és feltételeit törvény megállapíthatja. Törvényi szabályozás hiányában a sztrájkot megelőző egyeztetés során kell a még elégséges szolgáltatás mértékéről és feltételeiről megállapodni; ebben az esetben a sztrájk akkor tartható meg, ha a felek a megállapodást megkötötték, vagy ennek meghiúsulása esetén bármelyikük kérelmére a munkaügyi bíróság jogerős határozata megállapította a még elégséges szolgáltatás mértékét és feltételeit.

Azaz törvényi lehetőségét megteremtették annak, hogy korlátozzák a sztrájk kiterjedtségét. Két területen élt is ezzel a parlament, mint jogalkotó. A közforgalmú közlekedésben azt rögzítették, hogy

  • a helyi és elővárosi személyszállítási közszolgáltatások esetén a megrendelt személyszállítási szolgáltatás mennyiségének 66 százaléka,
  • az országos és a regionális személyszállítási közszolgáltatások esetén a megrendelt személyszállítási szolgáltatás mennyiségének 50 százaléka minősül elégséges szolgáltatásnak.

A postai szolgáltatásoknál ugyanezt úgy szabályozták, hogy főszabályként a hivatalos iratok felvételének legalább heti négy napon, kézbesítésének a jogszabályban és az Egyetemes Postai Közszolgáltatási Szerződésben meghatározottaknál legfeljebb 50 százalékkal hosszabb átfutási idővel történő ellátása minősül elégséges szolgáltatásnak.

Valójában más területeken nem szabályozták az elégséges szolgáltatást, és ezért is volt lehetséges egy jogerős bírósági döntés a szociális szféra területén, ahol nagyon tételesen szabályozták a sztrájk esetén nyújtandó szolgáltatás mértékét.

A szakszervezetek 2010 óta egyetlen olyan szektorban sem szervezetek sztrájkot, amire a sztrájkjogról szóló törvény módosítása vonatkozott. Azaz nem tesztelték érdemben, csak néhány bírósági döntéssel a szabályozást, és annak nyomásgyakorló erejét. Így nehéz biztonsággal azt állítani, hogy a sztrájkgyakorlása ellehetetlenült Magyarországon.

Naivitás lenne azt gondolni, hogy akkor megindulnának az érdekvédők, ha az időkerekét visszapörgetve módosításra kerülne a jogi környezet. A problémák sokkal inkább abban gyökereznek, hogy tényleg elegen állnának bele egy sztrájkba.

És egy országos sztrájk csak akkor működőképes, ha az legalább szolidaritási logikán megmozgat nem közvetlenül érintett ágazatokat is. Azaz azoknak is meg kell mozdulniuk, és megállniuk egy órára, egy napra, vagy akár több napra is, akik most bíztatják a tanárokat, szociális munkásokat, vasutasokat, hogy miért nem bátrabbak. Ez pedig nagyon kevesen tennék meg, hiszen ez a magyar társadalmi lélektantól idegen lenne, mivel közvetlen politikai akciónak gondolná.

Korábban azt írtam, hogy komoly probléma, minden ágazati protest mozgalomnak, hogy a szakpolitikai követelések, vagy leegyszerűsítve bérkövetelések keverednek azokkal a csoportokkal, akik általános kormányellenes elégedetlenségüket fogalmazzák meg. Magyarán ezek a szervezkedések nem a kormány megbuktatására, és előrehozott választások kiírására jönnek létre, hanem a túlcentralizált oktatási rendszer korrekciójára, a szociális dolgozók bérének rendezésére, az egészségügyi munkakörülmények javítására, a létszám emelésére, vagy az alacsony bérek rendezésére az állami cégeknél. Ezek érthető, és védhető célok, amelyekhez még társadalmi szolidaritás is „építhető”.

Ha a demonstrációkon megjelennek azok a skandálások, amik ennél tovább mennének, és a miniszterelnököt bíztatják gyors távozásra (tüntetésre kevésbé járók számára: „Orbán takarodj!”), az már átlépi ezt a határt. Ha a mindenkori kormány saját hatalmi érdekei miatt ehhez még olyan miliőt tud teremteni, hogy a követelések mögött a hatalmat megszerezni akaró ellenzék áll, akkor már sokakat elbizonytalanítanak.

Ennek okai egy külön elemzést is megérne, ezért mélyen nem akarok belemenni. De valahol ott kell keresni, hogy az ellenzéki támogatók 6 éve szenvednek azzal a megoldhatatlan logikai játékkal, hogy kell egy párt, akire bátran lehet szavazni. Mivel ilyen nincsen, ezért megindul a messiás-várás, és minden átlagnál jobban beszélő szakpolitikai demonstrálóban a jövő reménységet látják.

Azaz már nem önmagában az adott ügy iránti szándékait látják bele, hanem jóval tovább mennek, és egy általános rendszer elleni elégedetlenséget látnak a követelései mögé. Ez pedig koptatja a mozgalmat, mint ahogy a tanárok, vagy korábban a felsőoktatási hallgatók esetében történt.

Tehát a sztrájk érdeklődés hiányában elmarad

A Policy Agendában rendszeresen nyomon követjük a társadalmi mozgalmakat, és akciódúsabb időben körképet adunk ezek dinamikájáról. 2016 januárjában azt írtuk, hogy „Az elmúlt öt évben soha nem voltunk ennyire közel ahhoz, hogy valódi, az ország életére is hatással levő sztrájk legyen, mint ma. De még mindig messze vagyunk egy általános sztrájktól. Ezt nem csak a »magyar néplélek« akadályozza meg, hanem az is, hogy a közélet iránt aktív társadalmi rétegben a kormánypártok támogatottsága jelentős, azaz egyes követelésekhez még lehet társadalmi támogatottságot szerezni, de egy általános, kormányellenes megmozduláshoz aligha.”

Látszik, hogy volt egy erős felfutása az elégedetlenségnek, ez mozgalmakban, ellenállás csíráiban leképeződött, de átpolitizáltsága miatt lecsendesülőben van. Az ellenzéki pártok nyilván nagyon várták volna, hogy a kormány magabiztosságát megroppantja egy nagyobb sztrájkhullám, és a politikájával teljesen ellentétes dolgokat kell tennie, mint látványosan engedni az erőnek.

Ez azonban éppen azért sem valósult meg, mert az ellenzék túlságosan várta, és általános politikai kérdést csinált belőle. Nem vették észre a szereplők, a tüntetések hangnemével elégedetlen véleményformálók, hogy a tanárok nem akarnak kormányt buktatni. Az egészségügyi dolgozók nem arra várnak, hogy új választások legyenek, és megoldódik minden, és a vasúti váltókezelő sem feltétlenül mást akar Orbán Viktor helyett a miniszterelnöki székben látni. Sokkal inkább konkrét sérelmükre akarnak, konkrét megoldást kapni. Ha ezt tekintjük reálisan a siker mércéjének, akkor egy fél év múlva, amikor biztonsággal meg lehet vonni a mostani tiltakozások mérlegét, azt kapjuk, hogy sikeresek voltak több helyen is az érdekképviseletek, legyenek azok civilek, vagy szakszervezetek.

 

Kiss Ambrus

A szerző politológus – Policy Agenda

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá