Nem lesz béke az oktatás körül

A közoktatásban és a közoktatás iránt éppen most jelentős elégedetlenség van. A hangsúly az éppen most-on van, nem véletlenül. És azt hiszem ez a „magyar útnak” a sajátossága, hogy politikai szempontból nézve a választót, az oktatási rendszer minősége igazából ritkán érdekli. Éppen most igen, de ahogy egy miniszterelnök mondta: „majd megunják és hazamennek.”

Az ebben az évben megjelent tiltakozásnak egy pillanatig volt olyan lehetősége, hogy érdemi változtatáskényszert erőszakoljon ki. Először a társadalom saját magából, majd ezen keresztül a politikából. De, ha megnézzük a követeléseket, akkor az érdemi kérdéseket nem, vagy vitatható módon kapargatták meg. Olyan tabukkal pedig a tanárok sem mertek foglalkozni, hogy ne kontraszelektált pálya legyen a pedagógusi, hanem nagyon magas minőségű, ahova a legjobbak mennek el. Ehhez pedig ki kellett volna mondani, hogy nagyobb bérek kellenek. De ettől a mondattól mindenki félt, még maguk a tiltakozók is.

Ezzel szemben kaptunk egy egyre nehezebben követhető vitát, ahol a társadalmi közeg számára nehezen befogadható mondatok hangzottak el. Jól mutatja ezt a civilek, szakszervezetek által létrehozott Civil Közoktatási Platform 12 pontja. A középtávú javaslatuk, amely egyben az utolsó pont, csak odáig megy el, hogy „Az oktatásüggyel kapcsolatos különböző szintű egyeztetéseknek egy, a maihoz képest szemléletében új közoktatási rendszer megalkotása felé kell haladnia, melynek kiinduló feltételei és jó gyakorlatai rendelkezésre állnak hazánkban. Alapja az élményszerű tanulás, a befogadó, esélyteremtő óvoda, iskola és a XXI. század kihívásainak megfelelő tudás.

Azonnal meg kell kezdeni a nyílt és tényeken alapuló, hosszú távú stratégiai tervezést, és az ezen alapuló új közoktatási és szakképzési törvény, valamint Nemzeti Alaptanterv kidolgozását.”

A vitának kialakult egy politikai percepciója is. Ennek pedig azonnal két nézete is megmutatkozott. Az egyik szerint van az egyik oldalon a teljesen értetlen, az oktatási rendszert lebutítani akaró kormány, míg vannak a reformer civilek, akiknek koherens javaslatuk van arra, hogy mit kellene csinálni, hogy jó legyen.

A másik olvasata szerint vannak az ellenzéki pártok, és külföldi pénzen támogatott (ide általában Soros György neve kerül behelyettesítésre) civilek, akik a kormányt támadják. Pedig ezen a területen már eddigi is komoly bérfejlesztések voltak, de persze a központosítás túlzottra sikerült.

Amikor ilyen élesen megjelenik a politikai megosztottság egy szakpolitikai területen, az lehetetlenné teszi a jó kompromisszumokat. Mégis azt mondom, hogy nem ezért nincsen, és nem is lesz béke a közoktatás kérdéseiben. A probléma gyökere sokkal inkább társadalmi szintű, és ez csak kivetül a politikai szereplőkre is.

Három tételt, három állítást fogalmazok meg, amelyek szerintem akadályát jelentik annak, hogy érdemi változások legyenek a közoktatás területén. És hangsúlyozom szerintem nem az az érdemi vita, hogy ki működteti az iskolát, ki veszi a krétát. Ezek technikai megoldások.

Első tétel: a társadalom nem akar többet költeni

Unalomig ismert, hogy egy társadalom fejlődését az segíti elő, hogy minél többet fordít oktatásra. Azért tegyük hozzá, ez nagyon leegyszerűsítő állítás, hiszen nem csak a források volumene, hanem az is számít, hogy milyen minőségben használják ezt fel. Önmagában tényleg az a probléma, hogy 2014-ben a költségvetés 10,3%-át használták fel oktatásra, míg 2010-ben ez a szám 11,6 százalék volt? Azt gondolom, hogy tévedünk.

A vita ott húzódik, hogy a befizetett adónkért cserébe milyen szolgáltatásra vagyunk jogosultak. Értem, hogy irreális azt gondolni, ma Magyarországon a közoktatási alapszolgáltatásba beleférne a kis létszámú oktatás, az ingyenes szakkörök, vagy akár a két tannyelvű tanítás. Szerintem ez víziónak jó, de nem ezért mentek ki utcára az emberek.

A közoktatási alapszolgáltatást leegyszerűsítve lehet úgy nézni hatékonysági szempontból, hogy meghatározzuk a kimeneti célokat, lerakjuk az odavezető út mérföldköveit, és azt mondjuk, hogy csak a gyerek képességétől és nem a szülők pénztárcájától függ, hogy mit ér el ezek közül. Ha magasra rakjuk a célokat, akkor kevesen érik el, és ez társadalmi frusztráltsághoz vezet, amely a szolgáltatással, és az azt nyújtókkal szembeni ellenérzéseket növeli.

Egyébként erre hajlamos is a társadalom. Ennek egyik legalapvetőbb megnyilvánulása, amikor a magánszektorban működő vállalkozó, vagy annak alkalmazottja kijelenti, hogy bezzeg ők termelnek, és ők tartják el az állami alkalmazottakat, akik nem termelnek. Ezt a gondolatot továbbviszik, amelynek a vége az, hogy a versenyszféra 3,2 millió dolgozója tartja el a többi 6,7 millió embert.

Pedig a társadalmi életút nem képzelhető el oktatási rendszer, egészségügyi rendszer, állami adminisztráció, igazságszolgáltatás, rendvédelem, stb. nélkül. Lehet kárhoztatni ezeket azért, mert túl nagyra nőttek, nem hatékonyan működnek, de a benne lévőket feleslegesnek tartani nagy bátorságra vall.

Ha az oktatásra szűkítjük le a történetet, akkor is könnyen érthető, hogy a ma termelői szektorban dolgozókat is valakik megtanították a szakmájukra. Alapképzést nyújtottak nekik, fejlesztették a kompetenciáikat, esetleg nyelvismeretet kaptak, hogy ennek segítségével újabb tudásra tehessenek szert. Szóval a mérnök nem a fán terem, hanem az iskolapadban.

Azért mert a társadalomnak annyira nem fontos már az oktatás, és nem ad többet nekik, azért a tanárt hibáztatni, a családon belüli erőszak nyelvével élve az áldozathibáztatás tipikus esete. Mert lehet úgy tenni, hogy a politika dönti el, hogy az éves költségvetést hogyan osszák fel, de mégiscsak a választók joga, és kötelessége, hogy megszavazza ezeket a döntéshozókat. Ha társadalmi diskurzus arra terjed ki, hogy ki a nagyobb gonosz a politikusok között, és ki akarja előbb eladni az országot különböző háttérhatalmak számára, akkor ne csodálkozzunk, ha például a közoktatás kérdése csak nyolc évente egyszer lesz érdekes a társadalmi nyilvánosság számára.

Szóval valljuk be, ha úgy egyszerűsödne le a kérdés, hogy fizessük-e meg jobban a tanárokat, sőt bővítsük a számukat is, akkor már erős fanyalgás lenne. Jönnének a vállalkozók, hogy de hát mi lesz a munkát terhelő adók csökkentésével, a magas állami alkalmazotti létszámmal, meg hát a termelő szektor elsőszámúságával. Ezek is jogos felvetések, csak hát így nem tudunk előrébb lépni.

Második tétel: azt sem tudjuk, mit akarnánk

A mostani elégedetlenség egyik pontja, hogy a központosított állami intézményrendszer megbukott. És ekkor jönnek azok a mondatok, hogy „bezzeg, amikor az önkormányzatnál voltak az iskolák, akkor még volt kréta, meg emeltszintű angol oktatás.” Most tényleg az a baj, hogy a kormány átvette a fenntartói jogokat az önkormányzatoktól? Egyszerre igen és nem, és éppen ebben van a legnagyobb probléma.

Korábban azt írtam, hogy a közoktatási alapszolgáltatási csomagban meg kell mondani, hogy mi a kimenet. Bár nem vagyok oktatáskutató, és nem is szeretném ilyen irányba ezt az írást elvinni, de érhető, hogy miért van egy ilyen jellegű szabályozásra szükség. Ha valaki elköltözik, és másik iskolába kénytelen menni, akkor be tudjon kapcsolódni a tanulásba, és ne azt érezze, másik bolygóra érkezett. Ugyanígy fontos, hogy elvileg az ország bármelyik középiskolája, ha felvesz egy nyolc osztályt végzett gyereket, akkor tudnia kell, hogy mit tud, és az összes gyerek elvileg azonos szintről indulhasson.

Szerintem ebben nagy vita nincs is, egészen addig, amíg fel nem teszi valaki a kérdést, hogy de ki dönti el, hogy melyik a szükséges kimeneti követelmény, milyen úton kell azt elérni? Ekkor kezdődnek az első társadalmi viták (na jó, nem vagyok naiv, ez azért már a választók széles tömegeit nem érdekli), hogy mi van a gyerek igényeivel, amelyek lényegében az alternatív oktatási módszerek eredőjét jelentik. Nyilván a kettő nehezen csiszolható össze, és talán nem is azért, mert szakmailag lehetne. Sokkal inkább az a probléma, hogy a mainstream (nevezzük nevén: Nemzeti Alaptanterv) és az alternatív tantervek egymás vetélytársai. Ez még lehetne egy jó szándékú verseny is, ha ez nem lenne olyan, mint amikor a tömegtermelés versenyez a kézműves iparral.

A tömegtermelést kifejezetten nem negatív jelzőnek szántam. Ez egy ténymegállapítás, amely arra épül, hogy ahol ilyen sok helyszínen folyik egy munka, ott a minőség megőrzése érdekében merev szabályrendszert kell felállítani. Ettől eltérni nem nagyon lehet, mert ekkora önálló mini államok jönnek létre, amelyek saját szabályaik szerint működnek. Ez azonban lehetetlenné teszi az átjárást ezek között.

Az ugyanis nagyon fontos kérdés, hogy ki, és milyen minőségben fér hozzá az oktatáshoz. Nyilvánvaló, hogy összehasonlíthatatlanul mások az esélyei egy budapesti és egy kis faluban lakó gyereknek. Ez pedig az induló pozíciókat meg is határozza, és innentől kezdve nehéz a hátrányt behozni. Egyetlen korrekciós tényező van, ez pedig a család anyagi háttere. Amennyiben tehetséges a gyerek, de az iskola nem biztosítja számára a megfelelő színvonalat, akkor különórák, magántanárok elvileg rendelkezésre állhatnak, de ennek pénzügyi konzekvenciáit nem állja az állam.

Az a kérdés, hogy kell-e ezzel foglalkozni? A klasszikus baloldali megközelítés az, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket nem szabad elfogadni. Azaz az állam feladata, hogy mindenki számára azonos minőségű oktatást biztosítson, és ne határozza meg senkinek a sorsát, hogy milyen családba, és milyen településre született.

Mindez azt is jelentené, hogy nem lehetne megengedni a fizetős oktatást, ahova lényegében csak a pénz diktál alapon lehet bekerülni, és az állami rendszernek egyenszilárdságúnak kell lennie. Ha elfogadjuk, hogy nincsen alternatív oktatási rendszer, akkor már csak azt kell meghatározni, hogy mitől lesz Budapest XII. kerületében és Zalaszabaron azonos egy általános iskolai oktatás. Papíron attól, hogy azonosak a kimeneteli követelmények. Ez jogszabályi szinten most is így van, de ettől még kiegyenlítődtek az esélyek? Szerintem nem.

Mi kellhet még? El kell tüntetni az intézmények közötti különbségeket. Ennek egyik feltétele, hogy a felszereltség, a működési körülmények azonosak legyenek. Az alapfokú oktatási intézmények államosítása előtt normatív támogatást kaptak az intézmények. Elvileg minden gyerek ugyanannyit ért Zalaszabaron és Budapest XII. kerületében. A probléma ott volt, hogy a fenntartó önkormányzatok más-más anyagi lehetőségekkel bírnak, emiatt valaki többet, valaki kevesebbet tudott hozzátenni az iskolájának működéséhez. Egyszerűbben fogalmazva, valahol volt nyelvi labor, és számítógépes terem. Máshol meg magnó volt, és néhány, nem a gyereklétszámnak megfelelő mennyiségű számítógép.

Az iskolák állami kézbe vétele elvileg ezt az egyenlőtlenséget küszöbölte volna ki, kiiktatta a rendszerből a települési önkormányzatokat. Azaz el kellett volna tűnnie az infrastrukturális egyenlőtlenségeknek a rendszerből. Ezt segítették elő az Európai Uniótól kapott forrásokat is, amelyek segítségével modernizálni lehetett az oktatási intézményeket.

Ugyan adatokkal nehéz alátámasztani, hogy miképpen is sikerült ez a mostani kormány számára, hiszen nincsenek olyan nyilvános statisztikák, amelyek megmutatnák a felszereltségét egy falusi iskolának, és egy nagyvárosinak. Az azonban látszik, hogy a kormány mintha minden intézményt egy olyan szintre kezdett el közelíteni, amely sokak számára inkább visszalépés volt. Ebből adódtak az ellátási problémák, tankönyvhiány.

Az állami fenntartást támadja a baloldal, és a KLIK felszámolását követeli. Ez egyrészt érthető, hiszen nem működik. De az elvvel van a probléma, vagy a végrehajtással? Szerintem csak és kizárólag az utóbbival. Ez persze véleményem szerintem rosszabb, hiszen azt mutatja, hogy a mostani kormány képes az egyenlőtlenségre helyes választ adni, de kormányozni már nem tud, hiszen képtelen ezt végrehajtani.

Ebben a tekintetben következetes is volt a kabinet, hiszen azt mondták, hogy nem adják vissza az önkormányzatok fenntartó jogait, hanem decentralizálják az intézményrendszert, illetve minden felelősséget (köztük a működtetést) is teljesen magukhoz vesznek. Elvileg tehát ugyanazt kell, nyújtsa az iskola Zalaszabaron, mint a II. kerületben. De!

Harmadik tétel: a szegregáció elleni küzdelem fontos, csak ne nálunk kezdjék

Mégsem valósul meg az egyenlőség, mert állításom szerint a középosztály ebben nem fog belemenni. Hiszen ennek egyik fontos eleme a szegregáció kérdése.[1] Leegyszerűsítve az a helyzet, hogy a jobb körülmények közül érkező gyerekek számára a település két iskolájából az egyik lesz nyitott, vagy az induló két osztályból érdekes módon a jobb helyzetben lévők az egyikbe kerülnek. Azaz alapállítás, hogy az iskolának feladata a gyerek fejlődésének elősegítése. Az iskolák, a helyi közélettel, és az arra befolyást gyakorló szülőkkel szövetkezve ezt úgy tudják kivitelezni, ha a potenciálisan jobb tanulókat ültetik egy osztályba. Ehhez a választóvonalat az jelenti, hogy ki milyen háttérrel rendelkezik. Azaz egy munkanélküli, nyolc általánost sem befejező szülő gyereke potenciálisan rossz tanuló lesz a szülői minták hiánya miatt. Azaz számára csak a „rosszabb” osztály lesz nyitott, ahol hasonló gyerekek lesznek az osztálytársai. Ha pedig még tovább egyszerűsítjük, akkor könnyen azt az eredményt kapjuk, hogy a településnek van roma és nem roma osztálya.

Pedig a szegregáció nem csak egyéni sorsok szintjén okoz problémákat, hanem társadalmi, közösségi szinten is. Kertesi Gábor és Kézdi Gábor kiváló tanulmányában [2], amiben az ún. PISA vizsgálatok alapján mutatják be a magyarországi szegregáció jelenségét, összeszedték a szegregáció következményeit.

A szegregáció körülményei között a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó diákok között kevesebb kontaktusra nyílik lehetőség, mint integrált körülmények között. Mivel az iskola a társadalomnak leginkább az az intézményrendszere, amelyben a társadalom minden jövendőbeli felnőtt tagja nemcsak alkalomszerű, de évekig tartó stabil közösségekben, közvetlen személyes kapcsolatok révén szerezhet tapasztalatot más társadalmi, etnikai csoportokhoz tartozó emberekről, az iskolai elkülönülés ennek a tapasztalatszerzésnek a lehetőségét ássa alá. Ez több tekintetben is súlyos következményekhez vezethet.”

Szóval a szegregáció veszélyes társadalmi jelenségekhez vezet. Ebben szerintem teljes egyetértés van, ugyanakkor a kezelés módjában már biztosan nincsen.

Azt mondják a szülők, hogy nem akarják olyan iskolába, osztályba járatni a gyereküket, ahol a többiek számára az oktatás nem jelent lehetőséget. Azaz nem ösztönzi a családi környezet őket, hogy tanuljanak, és ezáltal lesz jobb pozíciójuk a társadalomban. Az a félelem oka, valljuk be jogosan, hogy a jobb képességűeket is visszahúzza egy olyan osztályközösség, akik nem akarnak iskolába járni.

Nagyon helyesen Kertesi–Kézdi felhívják arra a figyelmet, hogy vannak a deszegregációnak társadalmi költségei. Magyarán a más országokban végzett kutatások azt mutatják, hogy a deszegregáció által a jobb tanulók eredményei romlottak ahhoz képest, mintha „elit, válogatott” osztályokba jártak volna.

Ilyenkor kutatók teljesen korrekt módon elvégeznek egy hatáselemzést, hogy a társadalmi előnyök, és költségek alapján melyik a helyes irány. Valljuk be, egy ilyen hatáselemzést a társadalom nem végez el, hanem aktuális helyzete, és érdekérvényesítő képessége alapján viszonyul az egészhez. Ahogy az USA-ban is a fehér középosztálybeli szülők saját érdekérvényesítő csatornáikon keresztül elérték, hogy ne kelljen fekete gyerekekkel keveredniük az iskolában, úgy Magyarországon is az zajlik, hogy különböző technikákkal, az intézményekkel szövetkezve a magyar szülők azon igyekeznek, ne roma gyerekekkel legyen tele az osztály. Ők, ha nem is ilyen szépen fejezik ki magukat, amiatt választják ezt az utat, mert félnek a társadalmi költségektől, azaz a saját gyerekük előrejutása érdekli őket, nem a társadalmi jövő.

Milyen eszközökkel lehet küzdeni a szegregáció ellen? Az egyik modell a svéd, norvég, finn reformok sora, amelyek 1950 és 1977 között zajlottak le. Ennek során az iskolai kötelezettséget hét évfolyamról kilencre emelték, megszüntették a teljesítmény alapú korai szelekciót, egységes tantervű alap- és középfokú oktatási rendszer lett, amely 16 éves korra tolta ki a továbbtanulásra vonatkozó szelekciót.

Az Orbán-kormány az alapfokú oktatás állami kézbe vételével, három éves kortól kötelező óvodáztatással, egységes alaptantervvel, egész napos oktatással mintha ezen az úton indult volna el. Mindeközben életpályamodellt ajánlott a pedagógusoknak, amelyben mérési rendszert, ezáltal teljesítménykényszert rakott bele. Ez elsőre olyannak néz ki, mintha egy szegregált oktatás elleni harc.

Ugyanakkor nem tudott, vagy nem is akart kezdeni semmit azzal a helyzettel, hogy településrészi alapon önmaguktól a körzetesítés miatt létrejönnek cigány osztályok. Mivel nem ismertek az állami oktatási rendszer felállítása óta újabb adatok, ezért csak érzésre lehet azt mondani, hogy áttörő változás nem volt a szegregáció kapcsán, és igazából nincs is erre politikai bátorság. Amit fű alatt meg lehet oldani, megpróbálják, de konfrontálódni nem akarnak a középosztállyal.

——————————————————————————————————————————————–

Az oktatás körül nem lesz béke, mert túlságosan átpolitizálódott, és a voksvadász pártok a maguk logikája alapján a jobb érdekérvényesítő szavazók kedvére próbálnak tenni. Pedig hihetetlen szimbolikája van ennek a kérdésnek. A brit Munkáspárt elnökéről, Jeremy Colbyn-ról, kis túlzással két dolgot említettek a személyét bemutató portrék. Az egyik, hogy öltözködésében és életvitelében is puritán, és annyira hisz a társadalmi egyenlőségben, hogy gyerekét nem volt hajlandó elitiskolába íratni, hanem a körzeti államiba csak.

De természetesen ilyen erős elvi alapokon álló emberekből viszonylag kevés van, és a társadalmi többség tulajdonképpen a saját szempontjából jogosan azt mondja Magyarországon, hogy ami érdekérvényesítő képességemből ered, azt kihasználva teremtem meg a minőségi oktatást a gyerek számára. Ez pedig érthető, de azonnal azt is jelenti, hogy nem lesz nemzeti minimum az oktatásban, hiszen adónkból nem fogunk többet adni az iskoláknak (aki tudja, megteszi ezt saját zsebéből), nem fogadjuk el az „egyen rendszert”, és távolról szimpatizálunk a szegregáció elleni küzdelemmel. Azaz marad az elégedetlenség, és a tüntetések, a ki tudja miért, és mi ellen.

Eközben az oktatás minőségét vizsgáló OECD kutatások szerint (PISA jelentések) a szövegértésben, matematikában és természettudományokban 2000 óta szinte minden évben az OECD országok átlaga alatt teljesítünk. Ez nem csak a mostani kormány bűne csak, hanem úgy tűnik, ezt örökségként cipeljük magunkkal.

A PISA eredmények is azt mutatják, hogy „Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a legnagyobbak az iskolák közötti különbségek. A tanulók közötti válogatás, a társadalmi háttér szerinti szelekció korán elkezdődik és a teljes közoktatást áthatja. A családi háttér teljesítményt meghatározó hatása igen nagy, a magyar iskola kevéssé képes az esélyek kiegyenlítésére…”[3].

A probléma ismert, terápiás lehetőségeket is látunk magunk előtt (lengyel, észt, német példák az elmúlt évtizedből), de véleményem szerint, amíg a fenti három tételt nem tudjuk hitelt érdemlően cáfolni, itt fogunk toporogni egy évtized múlva is, mint most.

[1] Május 26-án jelentette be az Európai Bizottság, hogy kötelezettségszegési eljárást indít a roma gyerekek iskolai szegregációja miatt Magyarország ellen.

[2] Kertesi Gábor – Kézdi Gábor: Általános iskolai szegregáció Magyarországon az ezredforduló után, Közgazdasági Szemle, LVI. évfolyam, 2009. november

[3] 110  Csapó Benő– Fejes József Balázs – Kinyó László – Tóth Edit: Az iskolai teljesítmények alakulása Magyarországon nemzetközi összehasonlításban

Kiss Ambrus

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá