Öt nő a dualizmus idején (3. rész) – Új társadalmi kényszerek és lehetőségek a nők számára

A dualizmus korszaka, a polgárosodás folyamatának kibontakozása az az időszak a magyar történelemben, amikor a nők először léptek ki a család keretei közül, végeztek a családon kívül valamilyen tevékenységet: tanultak, munkát vállaltak, különböző típusú egyesületekben vettek részt. Kérdés az, hogy a nők lehetőségként vagy kényszerként élték meg új szerepeiket, hogy’ viszonyultak azokhoz a szerepelvárásokhoz, amiket családjuk, illetve társadalmi környezetük közvetített számukra. Hogyan értelmezték társadalmi helyzetüket, mely társadalmi csoportokkal azonosultak, esetleg melyektől határolták el magukat? Hogy küzdöttek meg életük krízishelyzeteivel?

 

Azonosulás egy politikai mozgalommal – „Úgy éreztem, hogy az egyedüli, amiért érdemes élni, a munkásmozgalom, s igyekeztem egész további életemet ennek megfelelően alakítani.” (Gárdos Mariska)

 

Gárdos Mariska 1885-ben született, és 1973-ban hunyt el. 1914-ben huszonkilenc éves volt, életének egyharmadát élte le a dualizmus korában. Memoárját az 1950-es évek végén fogalmazta meg. Emlékiratai megírásának legfőbb motivációja a szocializmus eszméjének hirdetése, terjesztése lehetett, saját életútján keresztül bemutatva. Ezt a célt tükrözi memoárjának címe is: Szállj gondolat… Személyes élettörténete elválaszthatatlanul összekapcsolódott a munkásmozgalommal és a szocialista nőmozgalommal.

 

Származás

 

Gárdos Mariska apja és anyja is mindketten, ahogy ő maga meghatározta, „soktagú, szegény családból” származtak. Apja szabósegédnek tanult. A megélhetést biztosító munka hiányában azonban a család, Mariska születését követően Somogyból Budapestre költözött, ahol a családfő segédmunkásként helyezkedett el az Óbudai Hajógyárban. Apja révén a Gárdos család, így Mariska is, betagozódott a városi munkásság körébe. Anyjának iskolai végzettsége nem volt, szakmát sem tanult, a nyilvános szférában nem vállalt munkát, a háziasszonyi teendőket látta el.

 

Életkörülmények

 

A Gárdos család állandó létbizonytalanságban élt. Az apa keresete nem volt elegendő az öttagú család eltartásához. Állandó gondot jelentett Mariskáék számára az ennivaló beszerzése: rendszeresen éheztek. Az apa „minden keresete, amint mondani szokás, az éhenhaláshoz sok volt, de kevés a megélhetéshez.”

Lakáskörülményeiket tekintve rendkívül szűkösen, általában egy szoba-konyhás lakásban éltek: Mariska, bátyja és nővére, valamint a szülei. A lakbér fizetésének elmulasztása miatt rendszeresen költözködniük kellett. Amennyiben a család nem tudta fizetni a hetente vagy havonta esedékes lakbért, a háziúr a kilakoltatás mellett ingóságaikat is lefoglalta: „a háziúr kitelepített bennünket a lakásból, mert egyhavi házbérrel adósok maradtunk, és ott fogta minden holminkat…”

A megélhetési kényszer miatt Mariskának és testvéreinek már gyermekként munkát kellett vállalniuk. „Én is dolgoztam Sanyi bátyámmal, meg fiú pajtásaival, nemegyszer káposztaüzemben.”

A szegénység, a megélhetésért való folytonos küzdelem személyesen átélt tapasztalata, Mariska életének markáns eleme volt. „Az örökös gond, küszködés a megélhetéssel, házbérrel, a szegénységgel, volt elsőszámú örökségem, mely mindvégig elkísért.” Büszke volt származására, önmagát többször osztályöntudattal rendelkező proletárgyermekként jellemezte. Társadalmi igazságtalanságnak tartotta a munkások nélkülözéssel tele életkörülményeit. Ki akart törni a hagyományos, a proletariátus létformáját meghatározó keretekből. Mariskát az átélt egzisztenciális nehézségek, a szegénység megalázó gyermekkori tapasztalata ösztönözte arra, hogy keresse a változtatás lehetőségét. Meghatározó élmény volt számára egy munkásgyűlés, ahová apja vitte őt magával. Az óbudai vendéglő különtermében, az asztalon állva beszélő agitátor hatására úgy érezte, hogy megtalálta a változtatás módját. „Minden nyomorúságunknak egyetlen orvossága van: a szervezkedés. […] megfogadtam, mire felnövök, én is ott állok majd az asztalon a kérges kezű munkások előtt, hogy beszéljek nekik a szocializmusról.”

 

Családi háttér

 

Az egzisztenciális nehézségek átvészeléséért folytatott küzdelem, a külvilággal szembeni kiszolgáltatottság erősítették a családi összetartás érzését. „Családunkban az egyetértés, szeretet, oltalmat nyújtott az élet megrázkódtatásai ellen.” A szoros összetartás azonban csak szűk családi körben érvényesült, Mariskáék a tágabb értelemben vett rokonsággal, nehéz anyagi körülményeik miatt nem tudták tartani a kapcsolatot. „A mi családunkban nagy volt az összhang, a megértés. Talán azért is volt ez így, mert mi, gyerekek alig ismertük rokonainkat. Mindnyájan vidéken laktak… Nehéz volt szegény embernek utazgatni.”

A családtagok kötetlenül, rituális szabályozás nélkül érintkezhettek egymással: „mi odabújtunk apánkhoz, ő pedig hasmánt feküdt, és mi fel-alá nyargaltunk a hátán…”

Mariska rendkívül jó viszonyban volt szüleivel egész élete során: „Én nagyon szerettem szüleimet.” Mind apját, mind anyját példaképnek tekintette. A szülei közti kölcsönös megbecsülés, egyenjogú kapcsolat pozitív példája – mely a korban kirívó különlegességnek számított – illetve a családfő lányaihoz, mint fiával egyenrangú gyermekekhez való viszonyulása, ösztönözhette Mariskát a későbbiekben arra, hogy harcoljon az otthonról hozott példa általánossá válásáért. „Igaz, hogy nőből nem lehet katona, de ezzel szemben a nő olyasmit teljesít, amire a katona nem képes: gyermekeket hoz a világra. Mondd, anyjukom, nem gondolod, hogy te is érsz annyit, mint én?” – hangoztatta az apja.

Anyját női példaképének tekintette hitvesi, anyai, és háziasszonyi szerepben egyaránt, aki gondoskodik családja ellátásáról a legnehezebb megélhetési körülmények közepette is.

 

Neveltetés, tanulmányok

 

Otthon, Mariskával szemben nem alkalmazták a korban általánosan elfogadott fizikai bántalmazást mint nevelési módszert. „A gyermeket rendszerint a megfélemlítés eszközeivel nevelték. Nekem mindebben nem volt részem…”

Szabadon mozoghatott a környéken, bármiféle ellenőrzés nélkül, szülei tág mozgásteret engedtek neki: „Fiúpajtásaimmal bebarangoltuk Óbudát és környékét, jártunk Aquincumban, felkapaszkodtunk a környező hegyekre, és végigcsatangoltuk a Duna-partot.”

Mariska az 1868-as népoktatási törvénynek megfelelően, hat évesen kezdte el elemi szintű tanulmányait. Rendkívül élvezte a tanulást.

Elemi iskolai évei megerősítették személyes tapasztalatát a szociális igazságtalanságról. Osztályában különböző társadalmi rétegekhez tartozó gyerekek tanultak a munkásság, kispolgárság, alsó középosztály soraiból. A hierarchikus társadalmi rétegződés ismertetőjegyei megmutatkoztak mind a gyermekek ruházatán, napi táplálékán, de még az ülésrenden is. „…a gazdagok szigorúan elkülönültek a szegényektől, így a gyerekek is az iskolában… már az ültetés is úgy történt az iskolaév elején, hogy a szép ruhás vagyonos lányok ültek elöl, a kopott vézna szegény gyerekek pedig a hátsó padokban…”

Tanulmányait polgári iskolában folytatta tovább, majd kereskedelmi szaktanfolyamra iratkozott be, ahol 1900-ban szerzett bizonyítványt, tizenöt évesen. Mariska azonban ambicionálta volna a továbbtanulást, érettségizni akart, hogy felsőfokú tanulmányokat folytathasson: „mégiscsak jobban szerettem volna tanulni, hogy tanár vagy orvos lehessek… elhatároztam: első keresetemből megvásárolom majd a latin és az algebra könyvet, megkezdem a felkészülést a gimnáziumi érettségire…” A Gárdos család anyagi helyzete következtében azonban Mariskának, tizenöt évesen nem volt reális esélye a továbbtanulásra. Kenyérkereső állást kellett vállalnia. „Szülőim súlyos anyagi helyzete arra kényszerített, hogy sürgősen beálljak a kenyérkeresők sorába.” Szülei státuszához képest, a társadalmi mobilitás szempontjából már az is komoly felemelkedést jelentett, hogy Mariska kereskedelmi bizonyítványa révén olyan munkakörben tudott elhelyezkedni, ahol nem kellett nehéz, vagy monoton kétkezi fizikai munkát végeznie.

 

Munkavállalás

 

Megélhetési kényszerből, tizenöt évesen, munkát kellett vállalnia. Először egy szellemileg és testileg is fogyatékos fiú nevelőjeként helyezkedett el, majd egy zeneszerző alkalmazta kottamásolásra, később irodai munkát kapott: francia nyelvű szabadalmakat másolt. Az álláskeresés viszontagságai, és a különféle munkakörök betöltése során a saját bőrén tapasztalta meg a munkavállaló nők kiszolgáltatottságát. Több munkaadója, akiktől egzisztenciális függő viszonyba került, megpróbálta őt szexuálisan zaklatni. „A főnök feltűnő szívélyességgel fogadott. Leplezetlenül tudomásomra adta, hogy ő nőtlen ember, gyakran kissé csintalan, ezért őnála kényeskedni tilos. A fizetés havonként tíz korona, de bőkezűsége folytán megötszöröződhetik, csak akaratát kell mindenben teljesíteni.” Saját tapasztalatai alapján szolidáris lett a munkavállaló nőkkel: „ha velem, aki csúnya lány voltam, megtörténhet ilyesmi, mi mindennek lehetnek kitéve a szép lányok?” Célként tűzte ki a nők munkahelyi kiszolgáltatottsága elleni fellépést.

 

A munkásmozgalomban

 

Mariska a munkásmozgalommal és a szocializmus eszméjével apja és bátyja révén találkozott. A mozgalomba bátyja vonta be, akinek munkásságát, mint követendő példát, ifjúkorától csodálta. Gárdos Sándor, kőműves segéd, először belépett a Budapesti Kőművesek Szakegyletébe, majd annak titkára lett. Emellett a Népszava munkatársaként is dolgozott. Mariska is hasonló utat igyekezett bejárni, úgy látta, hogy a mozgalom megfelelő cselekvési teret nyithat a számára.

Tanulmányai befejezése után, tizenöt évesen, belépett a Magyarországi Szociáldemokrata Pártba. Csoportidentitása legmarkánsabb elemét párttagsága képezte: „Minden ízemmel ragaszkodtam a pártmunkához, számomra nem volt közömbös, beletartozom-e a nagy közösségbe vagy sem.” A párttagság mellett a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakegyletének is tagja lett: ez volt az első, nem ipari munkásokat tömörítő érdekvédelmi szervezet.

Mariska, még gyermekkorában, több alkalommal szavalt a szervezett munkások kulturális estjein. Ezen alkalmakkor úgy érezte, hogy a saját közegében mozog, képes volt magabiztosan, határozottan fellépni; ami azonban ennél is fontosabb, érzékelte, hogy képes hatni hallgatóságára. „Ezeken az estéken beférkőztem a munkások szívébe, éreztem mennyire hozzájuk tartozom.” Erre a gyermekkori élményre és tapasztalatra támaszkodva kezdett a pártban és a szakszervezetben agitátorként, szónokként fellépni. Szónoki tevékenysége, előadó-körútjai révén vált országosan ismertté. A vidéki agitációs kampányokon a szocializmus eszméjének terjesztése mellett, hirdette a párt és a szakszervezet konkrét követeléseit: a munkások életszínvonalának és munkakörülményeinek javításáról, a munkásság érdekérvényesítésének növeléséről.[1] Ebben a szerepben tudott hatni a hallgatóságra, érezve feladata súlyát és jelentőségét, szónokként tudott kiteljesedni. Kimagasló szónoki képességeit többen visszaigazolták, ezzel megerősítve Mariskát választott élethivatásában. Identitása és öntudata szempontjából hallgatósága, elvtársai és kollégái elismerése rendkívül fontos volt a számára, ezt bizonyítja, hogy memoárjában többször idézi az őt dicsérő szavakat.

A párt vezetőségének tagja, Garbai Sándor úgy nyilatkozott róla, mint „akiben megvan az erő és tehetség, felrázni nemének millióit”, Ady Endre pedig, az 1904-ben Nagyváradon tartott előadása után a következő elismerő szavakat mondta Mariskának „Sok mindent elhinnék magáról, azt azonban semmi esetre sem, hogy unalmas előadást tud tartani.”

Munkásmozgalmi tevékenységének, szónoki szerepe mellett, másik jelentős összetevője, újságírói munkássága volt. Első cikke, melyben az iskola falai között zajló szociális igazságtalanságokat tárgyalja, 1900-ban jelent meg a Népszavában. Ezt követően rendszeresen publikál a baloldali sajtó lapjain.

A mozgalom nyitotta meg Mariska előtt az utat, hogy a hagyományos női tevékenységi térként számon tartott magánszférából, a nyilvánosság közegébe kerülhessen. Munkásmozgalmi tevékenysége révén jutott el Párizsba, a Népszava tudósítójaként, valamint az Amerikai Egyesült Államokba, ahova az Amerikai Szocialista Párt Magyar Szekciója hívta meg előadókörútra 1912-ben. Mariska számára a mozgalom jelentette a származása által determinált életpályáról való letérést, a kitörés lehetőségét, az érvényesülést.

Elismertsége, gyorsan növekvő hírneve és sikere, ambíciója és képességei mellett, női mivoltából fakadt. Egy hagyományosan férfiak által uralt szférában, tevékenységi körben, különlegesség volt a jól szónokló és író fiatal nő. Figyeltek rá, tisztelték.

„Így érthető az is, hogy bár maguk közül valónak éreztek engem, mégis kisasszonynak szólítottak. Bizonyos mértékig ez természetes volt, hiszen akkortájt a nők még nemigen vettek részt a munkásmozgalomban… A munkások szája tehát nem járt rá az „elvtársnő” megszólításra.”

A párthierarchiában azonban, nőként, a perifériára szorult, a tényleges döntésekbe nem volt beleszólása.

 

A munkásnőmozgalom élén

 

Mariskát, a munkásmozgalomba bekapcsolódva, mind párttagként, mind szakszervezeti tagként, már az 1900-as évek elejétől foglalkoztatta a nők érdekvédelme. Személyes tapasztalatai az álláskeresés nehézségeiről, a nők kiszolgáltatott helyzetéről és kihasználásáról a különböző munkakörökben arra sarkallták, hogy ne elégedjen meg kizárólag a szociáldemokrata férfiak kollektívájába való betagozódással. Célként tűzte ki, hogy egy szociáldemokrata nőmozgalom élére állva, képviselje a munkásnők érdekeit a politikai életben. Érlelődő személyes elhatározását megerősítette a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezetőségének felkérése, mely szerint a párt programjában szereplő, nőket érintő, érdekvédelemi követelések képviseletét szolgáló Magyarországi Munkásnőegyesület az ő vezetésével alakuljon meg.

Az egyesület, belügyminisztériumi engedéllyel, 1905-ben kezdett működni. Ugyancsak ebben az évben kezdték meg az egyesület saját újságjának, a Nőmunkásnak terjesztését. A „Nőmunkás” felelős szerkesztője Gárdos Mariska volt. Az egyesület és sajtója olyan nyilvánosság-felületet teremtett – az osztályhelyzetükből és nemükből adódóan – a politikai életből eddig kirekesztett munkásnők számára, ahol kollektíven tudtak fellépni követeléseik teljesítése érdekében, illetve információkhoz juthattak. Gárdos Mariska vezetésével olyan női nyilvánosság, kollektív nőmunkás-identitástudat alakulhatott ki, amely a nők szakmai-politikai képviseletét a munkásmozgalom keretein belül képzelte el. A párttól való szoros függő viszony egyrészről védőhálót jelentett a nőmunkásmozgalom számára, másrészt viszont korlátozta annak működését, sokszor háttérbe szorítva a női érdekeket.

„A munkásnőmozgalom a szociáldemokrata párt egyik része volt. Nem rendelkezett a szükséges anyagi feltételekkel, de olyan szellemi erőkkel és gyakorlati irányítókkal sem, akik nélkül mozgalmat felépíteni és fenntartani nagyon nehéz dolog.”

A férfi dominanciájú Szociáldemokrata Párt vezetése ambivalens módon viszonyult a párton belüli nőmozgalomhoz: a munkásnők megnyerése és szervezése érdekében megtűrte, de a fennmaradáshoz szükséges eszközökkel nem támogatta kellőképpen. „A pártban… a munkásnőmozgalmat szükséges rossznak tekintették.”

Mariska többször személyes konfliktusba került a pártvezetéssel a nőmunkásmozgalom önállóságának kérdésében. Az egyik lehetséges út az lett volna, hogy – a pártvezetéssel szembe menve – önálló nőmozgalmat hoznak létre, vállalva a marginalizálódás lehetőségét. A másik út viszont a pártvezetésnek való feltétlen alárendelődést jelentette. Mariska az egységes fellépés híve volt, úgy vélte, hogy eredményeket egyedül kollektív nyomásgyakorlás útján lehet elérni, ezért nem szakította ki a mozgalmat a párt keretei közül. „Ezzel elérjük, hogy a nőkérdést a munkáskérdés részeként kezeljük, és mint ilyet, szorosan összekössük a proletár osztályharccal.”

A Munkásnőegyesület és a „Nőmunkás” erősen bírálta a korszak másik meghatározó nőmozgalmát: a feminista mozgalmat. „Minket, szociáldemokrata nőket, éles határvonal választott el a feministáktól.” Gárdos Mariska, a Munkásnőegyesület elnökeként megfogalmazott bírálatának fő érve az volt, hogy a feminista mozgalom az „osztályösszefogás helyett nemi összefogást hirdetett”. „…nem a társadalom berendezkedésében látta a hibát, hanem a férfiakban”, és ezért „tiltakozott minden szociálpolitikai intézkedés, az anya- és csecsemővédelem, a nők éjjeli munkájának szabályozása ellen, mert mindebben a nő érvényesülésének csorbítását látta.” Mariska nem értett egyet a feministák azon álláspontjával, mely szerint a női egyenjogúság, a nők társadalmi és gazdasági helyzetének javítása elsődlegesen az általános választójog megszerzésével érhető el. „Az általános választójog ugyanis mindaddig, míg a gazdasági posztokat a kapitalisták bitorolják, írott malaszt marad.” Véleménye szerint a politikai követeléseknél a munkásosztály számára előbbre való a gazdasági átalakítás: „nem a politikának a kérdése az, ami harci sorompóba állítja a nőt, szabatosabban a munkásnőt, hanem figyelmének idejében való ráterelése a gazdasági élet nehézségeire”.

 

A feleség szerepében

 

Mariska számára az volt a legfontosabb, hogy leendő férje megfelelő szellemi partnere, alkotó társa legyen, aki feltétel nélkül hisz a szocializmus eszméjében és a munkásmozgalomban.

„A szerelmet semmi sem edzi szilárdabbá, mint a közös szellemi alkotás…”

Kétszer ment férjhez. Első férje Bresztovszky Ernő, a Népszava újságírója volt, akivel közösen fordították magyarra az Internacionálé szövegét. Bresztovszkyval kötött házasságában azonban képtelen volt vállalni a hagyományos feleség szerepét, akinek cselekvési tere a magánszférára korlátozódott volna, alkalmazkodnia kellett volna férje életviteléhez. „Nem tudtam vállalni az asszonyi áldozatot, a körülményekkel való megalkuvást… Féltettem szabadságomat, munkámhoz s a mozgalmi tevékenységhez szükséges benső egyensúlyomat.” Nem tudott azonosulni sem a feleség szerepével „nagyon is lehetséges, hogy én sem vagyok feleségnek való”, sem a háziasszonyéval „mosogatni éppúgy nem szerettem, mint cipőt tisztítani…”. Második házassága azonban, Pintér György magántisztviselővel, a magánalkalmazottak szakegyletének tagjával, kiegyensúlyozott, tartós kapcsolatnak bizonyult. Pintér mellett úgy tudott azonosulni a feleség szerepével, hogy közben nem kellett feladnia élethivatását.

 

Anya

 

Első hazásságából született egy kislánya, aki azonban egyéves korában elhunyt. Mariska memoárjában hosszan írta le gyermeke haláltusáját, és az elvesztése miatt érzett mély fájdalmát. „Gyermekem elvesztését nem volt könnyű kiheverni.” A gyászból való kiutat munkásmozgalmi tevékenysége jelentette. „Magunkra maradtunk hárman: a halott gyermek, én és a kötelesség.”

 

Hivatás

 

Mariska fiatalon rádöbbent, hogy csak abban az esetben érezheti társadalmilag hasznosnak magát, ha szakít a hagyományos női szerepekkel, és a nyilvánosság fórumára lépve képviseli osztálya, a munkásság érdekeit. „Életünknek ez adott tartalmat és értelmet.” Átlépve a kor merev társadalmi konvencióin, nőként a munkásmozgalomba bekapcsolódva a nőmunkásmozgalom élén tudott kiteljesedni. A mozgalom keretein belül kifejtett szónoki és újságírói tevékenységét egyaránt önazonosnak érezte. „Szerettem a szüntelenül váltakozó munkát… két irányba foglalkoztatott: tollal és szóval.” Munkáját egyfajta apostoli, prófétai tevékenységként fogta fel, úgy vélte, hogy a szocializmus eszméjének terjesztése révén a jövő, szociális egyenlőtlenségek nélküli, társadalmát alapozza meg: „a munkásmozgalom küldetésében a jövőt képviseltük… én, ugyanis mint nőszemély és nőapostol…” Hivatástudatának fontosságát jelzi, hogy memoárjában háttérbe szorulnak a magánéleti szálak, munkásmozgalmi tevékenységének kifejtése mellett.

 

Személyes identitás

 

Mariska személyes identitásának döntő eleme osztályidentitásából eredő proletáröntudata, valamint női nemi identitása. Proletáröntudata kifejezéséhez többször idézi apja szavait, melyekkel ő maga is azonosult: „Azért, mert szegények vagyunk, nem kell az úri népség talpát nyalnunk.”

Büszke volt női mivoltára. Különlegesnek tartotta azt a mozgalmon belüli pozíciót és társadalmi megbecsülést, melyet a kor patriarchális társadalmi viszonyai között képes volt kiharcolni saját maga számára. „S megtörtént a világrengető esemény húszéves koromban, mint első nőtagot, besoroztak a szövetség rendes tagjai közé.”

 

Csoportidentitás

 

Csoportidentitása szempontjából a legmeghatározóbb tényezők: réteg-hovatartozása, illetve közössége azokkal, akik a szocialista eszmét vallják magukénak, legyenek akár magyarok, franciák, vagy éljenek az Egyesült Államokban.

Mariska származása alapján a munkásosztály tagja volt. Gyermekkorától kezdve proletár lányként definiálta önmagát, szolidaritást vállalt mind a városi munkássággal, mind az agrárproletariátussal:„mindennél erősebb és tartósabb az a kötelék, mely az elnyomottakhoz, a kisemmizettekhez fűz.”

Ez az öndefiníció azonban nem biztos, hogy gyermekkorában is olyan erőteljesen és nyilvánvalóan megfogalmazódott benne, mint a memoár megírásának idején. A fiatalkori öndefiníció ilyen mértékű kiforrottságának és szilárdságának többszöri kiemelése valószínűsíthetően a felnőttkori értékrend visszavetítéséből eredt. Ugyancsak a szociáldemokrata értékrend megerősítését, egyfajta propagandisztikus célt szolgált a nehéz munkás sors, a nélkülözés hangsúlyozása, esetleges felnagyítása.

A szocializmus eszméjével azonosulva közösséget vállalt eszmetársaival, mindazokkal, akikkel egy közös ügyben, s annak egy adott megvalósítási módjában hittek. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt tagjai egymást elvtársaknak, illetve Mariskát elvtársnőnek szólították, kifejezve ezzel összetartozásukat. Elvtársaival való szoros közösségét gyakran azáltal is érzékelteti memoárjában, hogy családtagjainak, rokonainak nevezi őket.

Szónoki és újságíró tevékenysége révén közösséget vállalt baloldali pályatársaival. Kollégái sokszor kisegítették és védelmezték Mariskát, amikor egzisztenciális nehézségekkel küzdött. „Legnagyobb meglepetésemre ugyanis kollégáim az idő tájt gyakran állítottak be hozzám kisebb-nagyobb csomagokkal.” Férjet mindkét esetben kollégái közül választott.

Gárdos Mariska, átlépve a hagyományos női életforma kereteit, a korban még szokatlan módon, az aktív munkásmozgalmi tevékenységet és a pártmunkát választotta, mint önkifejezési lehetőséget. Önálló, független nőként képes volt megélni saját keresetéből, melyet újságírói és pártszervező tevékenysége biztosított a számára.

 

Ragaszkodás a vér szerinti családi közösséghez, a feleségszerep teljes elutasítása – „Vége lett az esküvőnek, pár verset húzott a cigány, és én, mintha álomban járnék, semmit nem akarok tudomásul venni, hogy engem innen elvisznek a szüleim és testvéreim közül. Olyan hihetetlennek tűnt, csak sírok és nem akarok menni.” (Berényi Andrásné)

 

Nagy Rozália 1887-ben született, és 1973-ban hunyt el. 1914-ben huszonhét éves, életének körülbelül egyharmadát élte le a dualizmus korában. Memoárját 1962-ben kezdte írni, hetvenöt évesen. Ebben az időszakban, a mezőgazdaság kollektivizálásának idején, a parasztság a társadalom figyelmének középpontjában állt. Rozália számára, aki paraszti származású volt, az írás az 1960-as évek elején lehetőséget teremtett a személyes kiteljesedésre, érvényesülésre hagyományos tevékenységi körén kívül is.

A paraszti önéletrajzok megírását a XX. században jellemzően valamiféle külső hatás motiválta: pályázati felhívás, néprajzi gyűjtő biztatása. Nagy Rozália Morvai Péter néprajzkutató felkérésére írta meg önéletírását, amit 1962-ben elküldött a kutatóknak azzal céllal, hogy „…ha érdemesnek tartjátok elolvasni, és tudtok belőle valami részt használni a munkáséletmód és a hagyományok céljára, használjátok, de utána füzeteim saját költségemre küldjétek vissza…” A memoár megírásának célja, a vélhető külső motiváló hatáson kívül, Rozália azon indíttatása, hogy tanító, példaadó emléket hagyjon unokái és dédunokái számára. A tanítószándék a huszadik századi paraszti önéletrajzok megalkotásának egyik legjellemzőbb belső indíttatása volt.

 

Származás

 

Nagy Rozália mind apai, mind anyai ágon kisbirtokos, paraszti családból származott. Apai nagyapja, a nagycsalád feje, kisbirtokos parasztgazda Tarnabodon: „öregapám, míg él, a vagyont nem adja ki a kezéből, és mi is jutna majd abból a tíz hold földből kilencfelé…” „Öt-hat fő munkása mindig volt” Apja, amíg nem örökölt nagyapja földjéből, bérmunkából élő mezőgazdasági munkásként dolgozott. Anyai dédnagyapja ugyancsak parasztgazda volt. Földjük mérete, melyet Rozália nem határoz meg pontosan, lehetővé tette, hogy viszonylagos jómódban éljenek. „Szép nagy házok van… nagy az udvar,… ebben van magtár és nyári konyha.” A paraszti származású lányok születésük révén, halálukig az apai nemzetség tagjai, ezen a házasság sem változtatott. Státuszukat, pozíciójukat mind a társadalomban, mind szűkebb helyi közösségükben, apai nemzetségük társadalmi rangja, tekintélye szabta meg.

 

Családi háttér Nagycsalád

 

Rozália patriarchális nagycsaládban nőtt fel, amit – a memoár írásának jelenéből visszatekintve – idealizált, biztonságot nyújtó egységként mutat be. A gyermekkorát meghatározó nagycsaládi modell utólagos, túlzott eszményítése felnőttkori házasélete gyötrelmes megéléséből fakadhatott. A házasélettel járó kötelező – Rozália számára terhes – szerepekkel és feladatokkal mintegy kontrasztba állította az idilli gyermekkort, a múlt megszépítő távlatából.

„Öregapámmal, öreganyámmal és anyámmal tizennégy tagú volt a család…” A nagycsaládi létforma nem pusztán az egy fedél alatt élő rokonok közösségét jelentette, hanem gazdasági egységet is, melynek élén a család legidősebb férfi tagja állt. „Öregapám volt a fő, amit ő elhatározott, azt végre kellett hajtani. Apám volt a helyettese, és a többi fiú nekik engedelmességgel tartozott.” A családfő, Rozália esetében apai nagyapja, egyedüli tulajdonosa a gazdaságnak és a család vagyonának. Ő irányította mind a család belső életének működését, mind a családi gazdálkodást. „Már mi is mindig csak öregapám kívánságát figyeljük, mint szeretne, hogy csináljunk…”A családtagok feltétel nélküli tisztelettel és engedelmességgel tartoztak neki. „Nálunk soha nem volt veszekedés, egy káromló szó vagy csúnya beszéd, és az öregapám nagy tekintélyt tudott tartani.”

A család mint gazdasági közösség működtetéséből minden családtagnak ki kellett vennie a részét. A családfő korra és nemre való tekintettel szabta meg a munkakörüket, feladataikat a nagycsaládi munkamegosztás rendszerében: „Mint a szorgalmas hangyák, úgy végzi ki-ki a maga dolgát.”

A családtagok között azáltal, hogy egy fedél alatt éltek, illetve egy gazdasági egységként dolgoztak, rendkívül szoros kötelék alakult ki. A nagycsalád erős, vérségi kapcsolatokon alapuló közösséget alkotott a falu társadalmán belül.

Rozália azonosult családja hierarchikus felépítésével, szokásaival, elfogadta családon belüli pozícióját, feladatát: engedelmességgel tartozott a nála idősebbeknek, főleg a gazdának, segítenie kellet édesanyjának a házkörüli teendőkben, illetve apjának a gazdaságban, a kétkezi mezei munkában. „…úgy beletörődtünk a munkába, hogy még zaklattuk is öregapám, no még mit csináljunk?!”

Memoárjában többször hangsúlyozza családja harmonikus együttélését, szoros érzelmi kapcsolatát nagyapjával, édesapjával és édesanyjával. Öregapja elvárásainak igyekezett mindig megfelelni, hogy kiérdemelje annak elismerését és szeretetét, ezáltal megbecsült helyét a családban.

„Öregapám nem unja meg, hogy bennünket neveljen, dologra serkentsen, már nem csak a házat, konyhát, padkát, házelejét kell nekünk sepregetni, de még a tyúkok ólját is velünk takaríttatja… Akkor mi már Borival egymás ellen iparkodunk kiérdemelni, hogy ki legyen a jó lány.”

Csodálta és szerette nagyapját: „öregapámat is nagyon szeretem”, akivel kölcsönösen kötődtek egymáshoz: „minket, gyerekeket is nagyon szeretett…”

Nagyapja után apja a következő meghatározó férfialak az életében, akit szeretett és tisztelt. Rozália nagyapja és apja viszonyát – az idealizált nagycsalád-képhez igazodva – konfliktusmentesnek mutatja be. Holott az ilyen jellegű függő viszony általában komoly indulatokat és ellentéteket hordoz. „Apámnak majd aratással kell megkeresnie a kenyerünket, mert öregapám, míg él, a vagyont nem adja ki a kezéből…”

Édesanyjához jobban kötődött, mint apjához. Tőle tanulta meg a parasztasszonyoktól elvárt házimunka elvégzésének módját. „Tetszik is ez anyámnak, magyarázza a gyúrás fortélyait és a tésztanyújtást, hát én tanulom, majd belejövök ebbe is idővel, mert rám bízza.” Édesanyja gyógyító tudása révén kiemelkedett környezetéből. A falusiaknak nem volt pénze orvosra, ezért Rozália anyját keresték fel különböző egészségi problémáikkal, aki ingyen segített azokat „orvosolni”. „Hát az én drága édesanyám ilyen jószívű kuruzsló volt…”

Anyja révén már fiatalon szembesült a házasélet nehézségeivel: édesanyja rendszeresen teherbe esett, újabb, immáron nem kívánt gyermekeket szült. Így „újabb kenyérevővel szaporodik a család”.

Rozália számára az egyedüli negatív női minta a családban nagyanyja, aki édesapja mostohaanyja. Se nem tisztelte, se nem szerette öreganyját, mivel úgy ítélte meg, hogy az kivételezett vér szerinti unokáival, őt pedig rendszeresen igazságtalanul büntette: „én mégsem szeretem, mert nem egyformán verekedik…”.

Rozália memoárjában idealizálja a nagycsaládi létformát. Az együttélést, a közös munkát harmonikusnak és konfliktusmentesnek írja le, melyben minden családtag elégedett a helyzetével, munkakörével. Morvay Judit Asszonyok a nagycsaládban című elemező munkája azonban árnyalja a memoárban megjelenített idealizált létformát. Bemutatja a gazdának alárendelt családtagok szabad cselekvési terének korlátozottságát, ami a nagycsalád hierarchikus felépítésének merevségéből adódik. „Ha pedig az emberi, egyéni törekvések lehetőségeit nézzük, a zsellérutódok, a kiscsaládosok helyzete még éppen előnyösebb, szabadabb volt.”[2]

 

Életkörülmények

 

Rozália és családja ugyan szűkös anyagi körülmények között élt, de nem létbizonytalanságban: „Nem volt nekünk semmi hiányunk.”. A családfő biztosította számukra az élelmet, lakhatást. A nagycsalád egy fedél alatt élése nem pusztán a hagyományból eredt, alapvető oka a megélhetési kényszer volt. Rozália szülei szerettek volna elköltözni a közös portáról, azonban a család jövedelmi viszonyai ezt sokáig nem tetették lehetővé. „A sok munka után is oly kevés jövedelem marad, hogy öregapám nem tud nekünk házat venni.” A nagycsaládban való együttélés kényszerűségét jelzi az a tény, hogy amint a család anyagi körülményei lehetővé tették, Rozália szüleivel és testvéreivel, elköltözött a nagycsaládi portáról.

A századfordulón a parasztházak alaptípusa a háromhelyiséges, szoba-konyha-kamra, felépítés. Az udvaron a gazdasági épületek álltak. Jellemző volt, hogy a szűkös anyagi körülmények miatt egy udvaron több család osztozott. „Van egy szoba, nem olyan tágas, mint az eddigi. A konyha melegkonyha, nem szabadkéményes, van hozzá kis kamra és istálló is… Csak ez is olyan udvar, ahol nem magunk vagyunk.” Általában a nagycsaládok összes tagjának, a hely szűkössége és az anyagi viszonyok miatt, nem jutott külön fekhely: „én az anyám lábánál fekszem”

A tisztálkodást a szabadban végezték: „A padka kicsit magasabbra döngölt föld volt…Itt történt a mosakodás reggel és különösen szombaton este.” Sem Rozáliáék portáján, sem a faluban máshol, ekkor még nem volt kiépítve mellékhelyiség: „ha ki kellett menni, vagy szükségre a trágyadombra, mert vécé még akkor nem volt az egész faluban.”

Rozália öltözete, a paraszti ízléskultúrából és az anyagi korlátokból következően, nélkülözött bizonyos ruhadarabokat, melyeknek hiánya sokszor kényelmetlenséget okozott: „Még akkor bugyinak híre-hamva sem volt, alánk ment a hó és ez cseppet sem volt kellemes.” A parasztlányok általában mezítláb jártak: „cipőt meg csak nagymisére szoktunk húzni vasárnap”.

Rozáliának módjában állt minimum napi háromszor étkezni. A család az ételeket általában a gazdaságban megtermelt alapanyagokból állította elő. „Este sült tök, sült krumpli vagy aludttej. Egy nagy tál teleaprítva kenyérrel, három-négy fazék aludttej ráöntve….” A különféle fogyasztási „luxuscikkek” rendszeres használatát azonban nem engedhette meg magának a Nagy család: „Cukrot az akkori háztartás nem használt, csak az egyház napján, mikor búcsú volt. Búcsú napján kávé is volt reggelire, máskor színét se láttuk a cukornak. Csokinak, amit a mai gyerekek oly bőségesen fogyasztanak, hírét sem hallottuk.”

Rozália elégedett volt életkörülményeivel és életszínvonalával. Nem kívánt azokon változtatni: „hogy így elnézegetem a házat, a tárgyakat és a család tagjait, meg vagyok elégedve.”

 

Gyermekkor–Hajadonkor

 

A memoár írója gyermekkorát élte meg élete legboldogabb időszakaként: „Ezek voltak számomra az oly kedves idők, mikor még semmi más gondunk nem volt, csak játszani a sutba farsangig.”. Szülei viszonylag szabad mozgásteret engedtek neki. A kötelező házimunka elvégzése után szabadon játszatott testvéreivel, barátaival, bármiféle megkötés, felügyelet nélkül. „Talán azért volt nekem olyan kedves a gyermekkorom, mivel mink öten olyan elválaszthatatlanok voltunk.” Élvezte, hogy cselekedeteiben, amennyiben az nem ütközött a normákkal és elvárásokkal, senki nem korlátozta.

Gyermek- és hajadonkorát gondtalan, felszabadult időszakként élte meg.

 

Neveltetés

 

A parasztcsalád értékrendjének centrumában a megélhetést biztosító föld, és az annak művelését szolgáló kétkezi munka állt. Ennek megfelelően a parasztlányok nevelése szempontjából elsődleges cél volt, hogy egészségesek és munkabírók legyenek, akik mind a ház körül, mind a földeken be tudnak kapcsolódni a családi munkamegosztásba. A parasztcsaládok életritmusa a természet rendjéhez igazodott. Az elvégzendő kétkezi munka jellegét az évszakok váltakozása határozta meg. A szülők és a nagyszülők a gyermeket a munka értékére és fontosságára nevelték. Rozália azonosult ezzel az értékrenddel. A munkavégzés során a család hasznos tagjának érezte magát: „én nagyon büszke vagyok, hogy nemcsak a mezei munkában, de a varrás- és házimunkával is megállom a helyem…”.

A kor szokásának megfelelően az idősebb családtagok, a gyerekek fegyelmezése céljából testi fenyítést alkalmaztak. Rozália memoárjában azonban úgy emlékszik vissza, hogy esetében ritka volt a testi fenyítés. Büntetésként „vagy térdepeltettek a lóca mellé, a Szent Anna kép elé, vagy fel kellett ülni a kemencenyakra…”.

 

Tanulmányok – Művelődés

Rozália nagyon várta, hogy hatévesen, elemi iskolába kerüljön. Érdeklődött az új ismeretek iránt, sokat olvasott. „Így, ha nem utazhattam, a könyv olvasása által szereztem a világról ismereteket…” Az tarnabodi népiskolában egy teremben, és egy tanítótól tanultak a különböző évfolyamok. Az ülésrend a tanulmányi eredmények alapján, hierarchikusan szerveződött. Rozália jól tanult, ezáltal feljebb lépett az ülésrend hierarchiájában: „Én – mondom – ezért lettem előbbre ültetve, mert azt is tudtam (a Bibliát) pedig kedvenc tantárgyam a történelem, olvasás, földrajz volt.” A tanító szigorú fegyelmezési módszerei miatt azonban ambivalensen viszonyult az iskolához. Benső indíttatásból szeretett tanulni és iskolába járni, de rettegett a testi fenyítéstől. „…mindent elviselnék… Ha pacsi és rigálás (cibálás, tépés, K.E.) mellé verés nem volna, öröm volna iskolába járni.” Rozália kijárta a kötelező elemit. Nem volt módja továbbtanulni, mert parasztlányként, a szokásoknak és a szükségnek megfelelően, családja elvárta tőle, hogy betagozódjon a családi munkamegosztásba. A nagycsaládnak minden munkáskézre szüksége volt, nem engedhette meg, hogy bármelyik tagja – a továbbtanulást előtérbe helyezve – elhanyagolja feladatai elvégzését. Rozália sajnálta, hogy nem volt lehetősége továbbtanulni: „úgy sajnáltam, hogy én már kimúltam az iskolából”.

Az olvasás élménye iskolás évei után is arra ösztönözte, hogy megpróbáljon minél több könyvhöz hozzájutni, és szabadidejében olvasni. A könyv érték volt számára, féltve őrzött kincs. „Ha nincs mise, és elvégeztük a ház körüli munkákat, én lassan felhúzódok a padlásra és olvasgatok.”

 

Kritikus élethelyzet

 

Rozália életében komoly krízishelyzetet jelentett házuk leégése. Egzisztenciájuk hirtelen megrendült. „Mi lesz velünk?!! …bámuljuk otthonunk romjait…” Odaveszett lakhelyük, állataik nagy része, elraktározott élelmük. „Szegény apám, nem tudom, minő fájdalmat érezhetett… minden termény, búza, kukorica, szalonna, hús, négy új kocsikerék, sok zsák a padláson égett…” A család, a rokonok és a falu közösségének segítségére, jóindulatára szorult: „Most mutatkozott meg velünk szemben az emberségDe nem a gazdák, csak a magunkfajták jöttek kocsival, lóval is…” Rozália a krízishelyzet hatására szembesült társadalmi rétege kiszolgáltatottságával: „Az olyan családoknál, hol a szülőknek van tíz vagy – mondjuk – húsz hold földjük, még van kenyér, de a sok tagból álló családoknál nagy az elégedetlenség…”.

 

Önálló tevékenység, kiteljesedési lehetőség

 

Rozália számára a varrás jelentette azt a tevékenységet, amit elhivatottan, örömmel űzött: „mindenáron meg akarok tanulni gépen varrni…”

A varráshoz való érzéke, és az a tény, hogy társas közegében kortársai nem értettek ehhez, kiemelt és megbecsült szerepet biztosított számára: „én kiosztottam a munkát nekik, és nekiültem varrni” A varrásban tudott kiteljesedni, munkájának elismerése pedig növelte önbizalmát „nagyon büszke vagyok, mármost is milyen kapós varrónő vagyok”. Büszke volt rá, hogy munkájával saját erejéből saját keresetre tudott szert tenni: „Már tizennégy krajcárom van saját keresetem.” Élethivatását varrónői tevékenységében jelölte meg: „hátha még majd igazi varrónő leszek”.

 

Társas érintkezés

 

Rozáliának egyedül saját társadalmi rétegének tagjaival állt módjában érintkezni: kisbirtokos és szegényparasztokkal, agrárproletárokkal. Az iskolán és a templomon kívül a fiataloknak a farsangi mulatságon volt módjuk ismerkedni egymással. Az ismerkedés nyilvános keretek között, viszonylag szabadon zajlott, a szülők figyelő tekintetétől mentesen. „Már farsangkor legények vittek az ivóba – annak hívták akkor a bált… a legény a lányt odakíséri és haza is… a szülő nem szokta kísérni, mint ma…”

 

Feleség

 

A kor szokásainak megfelelően a paraszti származású lány tizennégy-tizenöt éves korában eladósorba került. Amennyiben tizennyolc éves koráig nem ment férjhez, már vénlánynak számított, szégyent hozott a családjára. A család szorgalmazta a lány mielőbbi kiházasítását, megszabadulva ezzel eltartási költségeitől: „szüleim szabadulni kívánnak tőlem…” A hagyományoknak megfelelően a lány a szülői házban az ennivalón kívül mást nem kapott apja családjától. Az anya feladata volt gondoskodni lánya ruháztatásáról és hozományáról: ágyneműről és ruhaneműről, melyet férje családjához visz magával.

A házastársat a fiatalok számára általában a család választotta ki, ennek következtében a parasztlányok sok esetben kényszerházasságot kötöttek: „se néném, se bátyám nem szíve szerint választhatott párt… Mert a fiatalok igencsak kiválasztják maguknak, kit szeretnének, de ebben az öregek és a körülmények a döntő tényezők.”

A feleségszerepet, kiszakítva megszokott környezetükből, az asszonyok általában teherként élték meg, mert egy új családban, melynek nem voltak teljes jogú tagjai, kellett ellátniuk a házastársi, anyai és háziasszonyi teendőiket. Paraszti közegben, az életkörülményekből, a lakhatási viszonyokból adódóan, a házastársaknak nem volt magánszférája, ennek következtében általában nem tudott köztük intim, bensőséges viszony kialakulni.

Rozália a feleségszerepet szerepkényszerként élte meg, nem tudott azzal azonosulni. Attól kezdve, hogy eladósorba került, rettegett a házasságtól, a férfiak közeledésétől: „az undor és a félelem tart vissza, hogy szóba álljak valakivel…” Rettegett a férfiaknak való kiszolgáltatottságtól, inkább vénlány maradt volna, és vállalta volna közössége megvetését, mintsem hogy teljesítse hitvesi kötelezettségeit: „Csak azt hajtom, nem megyek férjhez!” Környezete nyomása azonban egyre erősebb volt, családtagjai, akik iránt feltétlen tisztelettel és engedelmességgel tartozott, ösztönözték a házasságkötésre. „De már anyám is az ő pártjára állt, most már mind a ketten meg akartak győzni, az apám nézése, semmi jót nem fejezett ki…” Végül kelletlenül, kényszerűen enged családja nyomásának: „Nem bánom már én, ha férjhez megyek is! – Majd elfakadtam sírva.”

A parasztlányok számára saját társadalmi rétegükből való férjet választott rokonságuk, olyan férfit, aki gondoskodni tudott felesége biztos megélhetéséről. Rozália férje és apósa uradalmi cselédként dolgozott Károlyi Mihály egyik birtokán. Apósa juhászgazdaként, megbecsült helyet foglalt el az uradalmi cselédek között. Férje ugyanitt dolgozott, mint juhászlegény.

Rozália undorodott, rettegett a testi együttléttől, amit férje, hitvesi kötelességként elvárt tőle. „Olyan kibírhatatlan nekem a férfi közelsége, mindig az ágy szélére húzódtam, minél messzebb legyek tőle…” Az idő múlásával sem tudott azonosulni a feleség szerepével. Ki volt szolgáltatva férje akaratának: „De milyen pokol az életünk!… És milyen jó volna, ha már ez is lett a sorsom, eltűrni egy erőszakos férjet, akitől úgy félek, mint a tűztől, ha volna az embernek saját otthona…”

 

Anya

 

A korban a paraszti rétegből származó asszonyok, a fogamzásgátlás hiánya és férjük rendszeres testi közeledése miatt, gyakran teherbe estek. A házasság számukra a szülések és a szoptatás láncolatát jelentette, mely rendkívül nagy tehertétel volt számukra.

Rozália viszonya az anyasághoz ambivalens volt. Szerette gyermekeit, azonban minden egyes újabb gyermek születése, a róla való mindennapi gondoskodás, újabb terhet jelentett. A nehézségek ellenére képes volt azonosulni az anya-szereppel, nem szerepkényszerként élte meg azt. Erre enged következtetni Rozália fájdalma, amit harmadik gyermeke elvesztésekor érzett. „Tavasszal kislányom született, de ez nagyon gyenge volt, három hónapos korában maghalt. Nagyon fájt érte a szívem.”

 

Háziasszony

 

Férjét tehenész-gazdának nevezték ki az uradalomban. Az uradalmi hierarchiában elfoglalt magas pozíciója révén Rozália számára férje, ilyen módon, jobb egzisztenciális körülményeket tudott biztosítani, mint amilyen körülmények között felnőtt: „olyan jó lakásom lett: padlós szoba, meleg konyha, kamra, fásfészer, közel a cselédistálló, kút…”

Rozália vezette a háztartást, elvégezte az általánosan elvárt háziasszonyi teendőket: „sok dolgom volt, a jószágot teljesen magamnak gondozni, főzni, gyereket nevelni” Azonosult a háziasszony-szereppel. Kötelezően elvégzendő háztartási feladatai mellett azonban, szabadidejében olyan időtöltésre vágyott, amelyben örömét leli, ami eltereli figyelmét a házasélet nehézségeiről: újra varrni kezdett. „Utána jött a többi, nem volt már nekem időm unatkozni, mert ha elvégeztem a napi munkám, egész nap varrtam.”

 

Hivatás

 

Nagy Rozália hivatásának a hasznos munkavégzést tekintette, mellyel hozzájárulhatott családja boldogulásához. Elítélte a tétlenséget. Környezete elismerését minőségi varrónői munkájával vívta ki.

 

Személyes identitás

 

Rozália személyes identitásának alapját származása, vér szerinti családi kötelékei határozták meg. Teljes mértékben azonosult a szülői ház értékrendjével, szokásaival. Házasságkötése után elfogadta a háziasszonyi és anyai szerepet, de férjéhez nem tudott érzelmileg kötődni.

 

Csoportidentitás

 

Csoportidentitásának legmeghatározóbb eleme szintén származása. A legszorosabb kötelékek családjához, rokonságához fűzték. Nagycsaládjában betöltött pozíciója alapján definiálta önmagát.

Származása alapján a kisparaszti réteghez tartozónak vallotta magát. Elhatárolódott attól a rétegtől, amelynek férje révén tagja lett. Hiába javultak életkörülményei, szolidaritást a szegény és kisbirtokos parasztsággal vállalt. „Így éldegél úr, cseléd a nagybirtokból, a falusi nincstelen, kevés földű pedig sokat nélkülöz.”

Következtetések

 

A memoár-írónők közül egyedül Jászai Mari volt az, aki elutasította mind a családja, mind a társadalmi környezete által felé közvetített összes szerepelvárást: a feleség–anya–háziasszony szerephármast. A hagyományos női szerepekkel nem tudott azonosulni. Kilépett származása alapján determinált társadalmi közegéből és szerepeiből.

A vizsgált időszakban mind Andrássy Katinka, mind Hrabovszky Júlia teljes mértékben azonosult családja és társadalmi rétege szerepelvárásaival, lehetőségként élték meg őket. Viselkedésükben, társas kapcsolataik alakításában alkalmazkodtak a kor illemtankönyveinek és a nők hivatását elemző esszéknek útmutatásaihoz, melyek kijelölték az elit rétegek és a középosztály lánytagjainak szerepét a társadalomban.

Nagy Rozália azonosult családja és társadalmi rétege legtöbb szerepelvárásával: a nagycsaládi közösség aktív munkát végző tagja, anya, dolgos háziasszony. A feleség szerepét szerepidegenként élte meg, környezete nyomására azonban ezt a szerepet is vállalta.

Gárdos Mariska nem utasította el a felé közvetített jelentősebb szerepelvárásokat: feleség, anya. A háziasszonyi szereppel viszont nem tudott azonosulni. Politikai szerepvállalása, szónoki és agitátori tevékenysége révén meghaladta társadalmi rétege hagyományos női szerepelvárásait.

Jászai Mari kivételével – aki nem tulajdonított jelentőséget a különböző társadalmi rétegeknek, társadalmi választóvonalaknak – az elemzett nőírók mind azzal a társadalmi csoporttal azonosultak, melynek származásuk révén tagjai voltak, a többi rétegtől élesen elhatárolódtak. A magyar társadalomnak ezt a jellemzőjét, vagyis azt, hogy a korábbi, rendek közti érintkezési mód kötöttségei a polgári viszonyok között is megmaradtak, Hajnal István elemzi Az osztálytársadalom című munkájában: „Minden kultúrfejlődésnek olyan az »osztálytársadalma«, amilyen a rendisége volt.”[3]

Ennek következtében a korban nem alakult ki kollektív női identitás, a társadalmi csoporthoz tartozás felülírta a közös női mivolt szerepét.

A memoár-írónők közül a hivatás, egy életcél iránti elköteleződés, Jászai Marinál és Gárdos Mariskánál nyert jelentőséget.

Jászai Mari önmeghatározása legmarkánsabb elemét hivatása, a színésznői pálya képezte. Vidéki kispolgári családból elismert színésznővé vált, képes volt arra, hogy saját életútján belül, társadalmi rétegéből feljebb lépve emelkedjen a dualizmus korának társadalmi hierarchiájában.

Gárdos Mariska számára hivatását a munkásmozgalomban való aktív részvétel, agitátori, szónoki, író tevékenység jelentette. Városi, kétkezi munkás szülők gyermekéből, a századfordulóra a munkásnőmozgalmat vezető értelmiségi nővé vált.

Jászai Mari és Gárdos Mariska mellett azonban a többi memoár-szerzőre is igaz az, hogy életpályájukat, társadalmi szerepüket jelentősnek tartották. Jelzi ezt az a tény, hogy mind az öt asszony írott formában tartotta megörökítésre méltónak életútját.

Karácsony Eszter

 

[1]A munkarend és a munkaidő szabályozásáról, valamint a munkások részére biztosítandó szociális támogatásokról, a századforduló környékén fokozatosan születtek törvényi rendelkezések. Az 1872. évi ipartörvény a napi munkaidő maximumát tizenhat órában szabta meg, ezt a törvényt az első világháborúig nem módosították. (A nyolcórás munkanapot pedig csak 1937. évi XXI. tc. vezette be. ) Az 1891. évi XIII. tc. engedélyezte az ipari munkásság számára a vasárnapot, valamint az augusztus 20-át, mint munkaszüneti napot. Az 1891. évi XIV. tc. rendelkezett az ipari és gyári alkalmazottak betegségbiztosításáról, míg a balesetbiztosításról csak az 1907. évi XIX. tc. lásd: KLEMENT Judit: Gőzmalmok a Duna partján. Holnap Kiadó, Budapest, 2010. 106-113.o

[2] MORVAY Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. 18.o.

[3]HAJNAL István: Osztálytársadalom. In: DOMANOVSZKY Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet. V.kötet. Az új Magyarország. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1943. 165.o.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá