Vándorlás (migráció) – népességcsökkenés?

A népesség nagyságát, korszerinti összetételét és egyéb demográfiai meghatározottságát a születések és a halálozások különbözete, valamint a belföldi és a külföldi vándorlások egyenlegéből adódó népességszám növekedés vagy csökkenés együtt, együttesen határozza meg.[1] Itt elsősorban az 1980-at követő hazai népesedési folyamatokkal, azokon belül a nemzetközi vándorlás népességpótló szerepével kívánok foglalkozni. S egyben arra keresek választ, hogy az egymást feltételező, kiegészítő, egymásba fonódó demográfiai folyamatok (születés–halálozás–vándorlás) hogyan alakították a Kárpát-medencei magyarság népi erejét.

A demográfiai folyamatok alakulásában kitüntetett szerepe van a születések évenkénti számának. Illyés Gyula tovább megy: „Amelyik ország évenkint több embert tesz sírba, mint bölcsőbe, az nem takarít a jövőre: föleszi a készet. Végül teljes önmagát.”[2] Ahhoz tehát, hogy a népesség száma ne fogyjon, korszerinti összetétele pedig ne torzuljon, a születések számának oly mértékben kell meghaladnia a halálozásokét, hogy az elvándorlás okozta esetleges népességhiányt is pótolni tudja.

De mi van akkor, ha ennek az ellenkezője következik be: vagyis miért jelent gondot a fogyó a népesség? Mindenekelőtt azért, mert a munkaképes korúak száma, műveltsége, szakmai tudása dönti el, hogy a nemzeti sorskérdésekre képesek vagyunk-e adekvát választ adni, és annak alapján cselekedni. A népesség elöregedésével ugyanis csökken az újítani kész fiatalok aránya, s megerősödik a megszokottakhoz való ragaszkodás, a rövidebb perspektívában való gondolkodás. A népesség számának megőrzése, illetve a megnövekedett számú népesség létfeltételeinek, műveltségének teljesebbé tétele olyan érték, amely a társadalom legfontosabb stratégiai célkitűzései közé kell, hogy tartozzon. A népesség fogyása nemcsak a lakosság gyengülő életkedvét, jövőbe vetett hitének hiányát tükrözi, s „árulkodik” az adott földrajzi egység, terület népességmegtartó erejének hiányáról is. Valami alapvetően megbomlott ott, ahol ez bekövetkezik. Miközben az ember által létrehozott javakat, az épített környezetet értéknek tartjuk, megfeledkezünk arról az értékről, amelyet mindezek létrehozója, az ember jelent.

A nemzetközi vándorlásról azonban abban az esetben sem feledkezhetünk meg, ha többen születnek, mint meghalnak. A migráció ugyanis – mint spontán és természetes folyamat – az ember létével, mindennapi élettevékenységével együtt jár, s attól el nem válaszható. Emellett a migránsok és a honos népesség interakciója – a történetileg strukturált integráció részeként – hatással van a népesedési és demográfiai változásokra. A vándorlás mértéke azonban nemcsak a népesség lélekszámát, kor, nem, foglalkozás, vallás és iskolai végzettség szerinti tagozódását befolyásolja, szerepe kimutatható a társadalmi, a gazdasági, a kulturális, a politikai stb. élet különböző területein is. A nemzetközi vándorlás spontán jellegétől függetlenül – az egyéni motivációkkal összhangban – szoros összefüggésben van a befogadó és a kibocsátó ország társadalmi‑politikai helyzetével, gazdaságának állapotával, népességének lelki kondíciójával. Hogy e természetes folyamat eredményeként egyénileg vagy csoportosan indulnak-e útra az emberek, számos, egymással is szoros összefüggésben lévő ok eredőjeként lehet értelmezni, amelyben spontán és tudatos elemek erősítik, vagy gyengítik egymást. A természetes migráció mellett a kü­lönféle katasztrófák, agresszív, háborús cselekmények is előidézik, -idézhetik potenciálisan igen rövid idő alatt jelentős tömegek menekülését.[3] Ennek ellenére a fenyegetettség bármilyen formája (a teljesen szélsőséges esetektől eltekintve) csak abban az esetben vezet jelentős mértékű nemzetközi vándorláshoz, meneküléshez, ha az embereknek van hová menniük.

A „magyar” népességfejlődés kezdeti szakaszában, a többitől elkülönült csoport létrejöttében, létszámának gyarapodásban a vándorlás meghatározó szerepet játszott. Az útnak indulást, annak irányát, a vándorlók számát az adott közösség megmaradásának, megélhetésének kényszere, a megismerés szükséglete, hódító vágya, illetve a katasztrófák miatti menekülése határozta meg. A néppé formálódásához azonban még arra is szükség volt, hogy a keverék „népelemekből” álló csoport termékenysége nagyobb arányúvá váljon az újabb vándorlók csoportba kerülésénél, hogy a számbeli gyarapodást a már együtt élők természetes szaporodása, és ne az idegenek csoportba kerülése határozza meg. Ez volt az a fordulópont, amelytől a vándorlásnak a népesség létszámát, a demográfiai folyamatokat alakító szerepe megváltozott és a népességfejlődés pótlólagos, kiegészítő elemévé vált.

A magyarok megjelenése is vándorlási folyamatokhoz, az egymás mellett élő, egymás mellé sodródó népek részeinek ötvöződéséhez, egyesüléséhez, egybeolvadásához köthető.[4] A Kárpát-medencébe való érkezésig a magyar is jellegzetesen vándorló nép volt. Menekültként érkezett, a vándorlással, a meneküléssel, az idegenek befogadásával kapcsolatos tapasztalatai a honfoglalást, az államalapítást követő évszázadokban nemcsak hogy nem szakadtak meg, hanem tovább gyarapodtak. A magyarok néppé válásának időpontja – Hóman Bálint megállapítását elfogadva – a IX. század második felére tehető, amikor szoros etnikai egységbe forrva, létszámgyarapodásukat már döntően saját termékenységük határozta meg.[5]

A honfoglalást követően mindez „csak” annyiban módosult, hogy a magyarság lélekszámának növekedését saját termékenysége mellett már nemcsak a vele együtt élő más népek asszimilálódó tagjainak és utódainak termékenysége egészítette ki, hanem a szerves népességfejlődés keretei között a Kárpát-medencében „talált”, itt élő népek magyarokhoz asszimilálódott tagjai és utódaik, illetve az országba hívott, befogadott, letelepített idegenek és utódaik közül azok, akik az együttélés során szintén magyarrá váltak.[6] A Magyar Királyságban ez volt az a pótlólagos migrációs „forrás”, amely a hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok évezreden keresztül természetes szaporodásukat meghaladó mértékben gyarapodjanak, s melynek „segítségével” 1918-ig úrrá tudtak lenni a demográfiai katasztrófák okozta népességveszteségeiken.[7]

A szerves népességfejlődés által meghatározott hazai demográfiai folyamatokat az I. világháborút lezáró békeszerződés Magyar Királyságra vonatkozó rendelkezései keresztbe metszették. A békeszerződés, amely a népesség számának és lakóterületének nagymértékű, radikális, előzmény nélküli és igen rövid idő alatt bekövetkezett csökkenését idézte elő, mindent véglegesen átrendezett. Hatására – a népesség számának, etnikai összetételének, területi elhelyezkedésének mesterséges átalakításával – magyar népességfejlődés új korszaka kezdődött, melynek közel első száz évét már magunk mögött tudjuk. A változás egyik legsúlyosabb hozadéka a Kárpát-medencei magyarság „szétdarabolása” volt. Ez nemcsak azt jelentette, hogy a 18 602 360 főt számláló korábbi népességből Magyarországnak 7 155 973 fő jutott, hanem azt is, hogy 3 421 003 magát magyarnak tartó személy, a magyar anyanyelvűek több mint egyharmada kívül rekedt az újrarajzolt magyar határokon.[8]

(A Trianon és 1980 közötti demográfiai katasztrófák és folyamtok részletesebb bemutatása a teljes tanulmányban olvasható. Kisebbségkutatás 2016. I.)

A továbbiakban elsőként arra hívom fel a figyelmet, hogy a vándorlási egyenleg népszámlálásról népszámlálásra hogyan és milyen mértékben módosította a hazai népesség számának alakulását (1. ábra).

  1. ábra

Népszámlálási vándorlási különbözetek Magyarországon (ezer fő), 1881–2014

1. ábra

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.ksh.hu/népesség_népességmozgalom

Lássuk ezek után, hogy a népességfogyás kezdetétől, 1980-tól hogyan alakult az ország lakosainak száma (2. ábra). Jól látható, hogy a csökkenés mértéke az első két évben nem volt igazán jelentős. Ezt követően azonban 1990-ig a népesség száma jelentős mértékben, közel 300 ezer fővel csökkent. A következő három év kisebb veszteséggel járt, 1994-től azonban a csökkenés mértéke évről évre növekszik. A lejtő meredek, a rendelkezésre álló egyéb demográfiai adatok pedig különösebb optimizmusra nem adnak okot: azaz a „lejtőnek” még nincs vége, s várhatóan a népességcsökkenés a következő években is folytatódni fog.

  1. ábra

Magyarország lakosságának száma, 1980–2015

2. ábra

 

 

 

 

 

Forrás: www.ksh.hu/népesség_népességmozgalom

A fenti állítást a születések és a halálozások számának elmúlt harmincnégy évben bekövetkezett alakulása is egyértelműen alátámasztja (3., 4. ábra).

  1. ábra

Az élve születések száma, 1980–2014

3. ábra

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.ksh.hu/népesség_népességmozgalom

A 3. ábrán jól látható, hogy az élve születések számának alakulását jelző görbe vonal, ha kissé hektikusabb is, nagyon hasonló a népesség számának alakulásához. A legnagyobb mértékű csökkenés 1992 és 1999 között következett be, melynek következtében – először 1997-ban – százezer alá esett az élve születések száma. A mélypontot 2011-ben értük el, amikor az év során csupán 88 049-en születtek. Némi optimizmusra ad okot, hogy 2014-ben a születések száma a 90 ezres „határt” átlépte, s ez a tendencia – remélhetőleg – a következő évtizedekben is megmarad. Összességében azonban az eddigi veszteség igen jelentős, hiszen 1980-hoz viszonyítva 2014-ben közel 60 ezer újszülöttel volt kevesebb.

A népességcsökkenés mértékének alakulásában az alacsony termékenység mellett a magas halandóság, ezen belül részben a középkorú férfiak korai halálozási gyakorisága játszik meghatározó szerepet. A 4. ábrán a halálozások számát jelző vonal 1980-ban 145 355 fő elhalálozásával „kezdődik”. A mélypont 1993-ban volt, amikor az év során 150 244-en haltak meg. Ettől kezdve – ha jelentős kiugrásokkal is – a halálozások száma napjainkra 23 864 fővel csökkent, s így 2014-ben már „csak” 126 308-an távoztak el közülünk. Ez jelentős eredmény, de természetesen elégedettek nem igen lehetünk.

  1. ábra

A halálozások száma, 1980–2014

4. ábra

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.ksh.hu/népesség_népességmozgalom

A következő, az 5. ábra a természetes szaporodással és fogyásával kapcsolatos adatokat tárja elénk. A vizsgált harmincnégy évben természetes szaporodásról – amikor az élve születések száma még meghaladta a halálozásokét – csak 1980-ban beszélhetünk, attól kezdve a hazai népmozgalmat a természetes fogyás jellemzi. A mélypont 1999 volt, amikor az év során közel 50 ezer fővel fogyott az ország lakossága. Az ezt követő években 30 és 41 ezer fő közötti az éves veszteség. Az elmúlt esztendőben mintegy 35 ezer fővel lettünk kevesebben.

  1. ábra

Természetes szaporodás/fogyás alakulása Magyarországon, 1980–2014

5. ábra

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.ksh.hu/népesség_népességmozgalom

Ha a három adatsort egy ábrán mutatjuk be, a természetes szaporodás és az élve születések számának adatai által körülvett terület egy „déli irányba” hömpölygő folyóra emlékeztet, amely az 1999. évi 50 ezres mélypont után még mindig 30-40 ezer főt sodor magával (6. ábra).

  1. ábra

Természetes szaporodás/fogyás alakulása Magyarországon, 1980–2014

6. ábra

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.ksh.hu/népesség_népességmozgalom

A népességcsökkenés mértéke 1980–1990 között 3,1 százalékos volt, az azt követő évtizedben pedig 1,7-re mérséklődött. A fogyás eredményeképpen az 1980. évi népesség száma 2001-re 513 950 fővel lett kevesebb, s ez a népesség 4,8 százalékos csökkenést jelenti. A népességfogyás azonban tovább folytatódott: a 2011-ben megtartott népszámlálás 260 687 fővel kevesebb személyt talált mint tíz évvel korábban, s ez újabb 2,55 százalékos népességfogyást jelentett. Az 1980 és 2015 közepe közötti közel 35 év alatt összességében 874 637 fővel lettünk kevesebben. A csökkenés mértéke pedig 8,2 százalékos lett.

A fentiek után nézzük meg, hogy a vizsgált időszakban a nemzetközi vándorlás milyen szerepet játszott a népességszám alakulásban. 1947–1989. között 523 579 fő távozott külföldre. Közülük közel 200 ezren 1956. október 23. és 1957. május 26. között hagyták el az országot, vagyis néhány hónap alatt a lakosság mintegy két százaléka menekült el.[9] A forradalmat követő „csendes” évtizedekben – 1960 és 1989 között – legálisan és illegálisan közel annyian távoztak az országból, mint a forradalmat követő hónapokban. 1990-et követően a népességcsökkenés mértékét növelték azok a törekvések is, amelyek Magyarországot a nemzetközi munkaerő-áramlásba mind egyértelműbben kívánták bekapcsolni. A várakozásokkal ellentétben 1990. után néhány évig lényegesen nem növekedett a kivándorlók száma. A változás 1995-től kezdődött, amikor a kivándorló magyar állampolgárok száma először haladta meg a 20 ezer főt. Ez a szám 2008-ra már majdnem 40 ezer lett, 2011-ben meghaladta az évi 60 ezret, 2013-ban pedig a 85 ezer főt. 2001 és 2014 között az európai országokban tartózkodó magyar állampolgárok száma – bár visszavándorlás is volt – 91 107 főről 330 023 főre emelkedett.[10] Napjainkban pedig a kivándorlók száma, akik között a fiatal korcsoportokhoz tartozók és a diplomával rendelkezők aránya jelentősebb, 350 ezer fő körül lehet.

A szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai közül a rendszerváltoztatást megelőző években is érkeztek az országba. Számuk 1960 és 1987 között valamivel több volt, mint 150 ezer, s ha csak saját érdekeinket nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy ez részben pótolta a hazai népességveszteséget.[11] Az I. világháború után létrehozott közép-európai országok többsége az 1990-es évek elején szétesett, ennek ellenére, mivel a békerendszert kialakító nagyhatalmak érdekei ezen a területen változatlanok, a szomszédos országoknak adott magyarlakta területek státusa nem változott. Ennek következtében – a természetes formában megnyilvánuló asszimiláció mellett – a szomszédos országokban élő magyarok Magyarországra vagy egy harmadik országba történő vándorlása folyamatosnak tekinthető. A 7. ábra oszlopai 1990-től a Magyarországra bevándorló külföldi állampolgárok évenkénti számát mutatják. Az oszlopokat keresztbe metsző folytonos vonal pedig azt jelzi, hogy 1990–2013 között a szomszédos négy országból hányan érkeztek hazánkba. Megoszlását tekintve láthatjuk, hogy a bevándorló külföldiek között a szomszédos országokból érkezettek aránya egyetlen évben sem süllyed 60 százalék alá. Az ábrán jól látható, hogy 2010-től a szomszédos országokból érkezők számát mutató vonal kettéágazik. A lefelé hajló ág az egyszerűsített honosítási eljárások létszámcsökkentő hatását mutatja, felfelé hajló ága pedig azt jelzi, hogy a hazánkban tartózkodó magyar állampolgárságot kapott személyekkel együtt a szomszédos országokból érkezettek milyen arányt képviselnek a Magyarországra bevándorló külföldi állampolgárok között.

  1. ábra

A Magyarországra bevándorló külföldi állampolgárok és ezen belül a négy szomszédos országból érkezők száma, 1990–2013[12]

7. ábra

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Forrás: Gödri Irén: Nemzetközi vándorlás. In.: Demográfiai portré 2015. KSH Népességtudományi Kutatóintézet Budapest 2015. 187-211. o.

1990-et követően a bevándorlók közül közel 200 ezren magyar állampolgárok lettek, több mint 90 százalékuk a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai közül került ki! Ebben 2011-ben következett be változás, amikor az új állampolgársági törvény lehetővé tette, hogy a magyar származásúak lakóhelytől függetlenül, egyszerűsített honosítási eljárással magyar állampolgárok legyenek. 2015 februárjáig az ily módon magyar állampolgárrá lettek száma elérte a 670 ezer főt. S ez azt jelenti, hogy 2013 végéig a szomszédos országokból bevándorlók több mint 32 százaléka magyar állampolgár (is) lett. Minthogy az egyszerű honosításhoz magyarországi lakcímre nincs szükség, nem lehet tudni, hogy a 2011-et követően magyar állampolgárságot kapott személyek hol is tartózkodnak. A törvény történelmi igazságtalanságot szüntetett meg, de ennek negatív következményeit, azt hogy ez a Kárpát-medencei magyarság létszámának további összeszűkülésében milyen diszfunkcionális következményekkel fog járni egyelőre még nem lehet pontosan tudni.

  1. ábra

A Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok és ezen belül a négy szomszédos országból érkezettek száma, 1995–2014 (január 1.)[13]

8. ábra

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: Gödri Irén: Nemzetközi vándorlás. In. Demográfiai portré 2015. KSH Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest 2015. 187-211. o. illetve KSH, Demográfiai évkönyvek (*1995. április 1-jei adat).

1995–2014 között Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok évenkénti száma 110 és 207 ezer fő között mozgott (8. ábra). A 2001-es mélypontot (110 028) követően számuk 2011-ig fokozatosan emelkedett, majd körülbelül évi 140 ezer fő körül stabilizálódott. A 8. ábrán a folyamatos vonal szintén a négy szomszédos országból érkezettek számát mutatja

Összességében: 2015 közepéig az 1980-as népesség 8,2 százalékát veszítettük el, azaz 874 637 fővel lettünk kevesebben. Ha ugyanezekben az években nem érkeztek volna bevándorlók, a népességveszteség mértéke még jelentősebb lett volna. A bevándorlók népességpótló szerepe ugyanis 2011-ig biztosította, hogy az ország népességének száma tíz millió alá ne süllyedjen. Ennek azonban a Kárpát-medencei magyarság szempontjából nagy ára volt, hiszem az ide vándorlók nemcsak az otthon maradottak, hanem ezzel együtt a Kárpát-medencei magyarság létszámnövekedését gátolták.

Nagy kérdés: mi várható az előttünk álló 45 évtől?

Ha a 2015-ös népesség-előreszámítás szerint – az alacsony vagy magas hipotéziseinek megfelelően – alakul a teljes termékenységi arányszám, a férfiak és nők születéskor várható élettartama és a nemzetközi vándorlás egyenlege, akkor a következő 45 évben a 9. ábra szerinti lehetőségek egyike szerint fog alakulni az ország népességének száma.[14]

  1. ábra

A népesség száma Magyarországon, 1990–2060

9. ábra

 

 

 

 

 

 

 

A legjobb eredményt akkor érhetjük el, ha a következő 45 évben a teljes termékenységi arányszám 1,75 lesz – ha a jelenlegihez képest a bevándorlók száma növekszik, a kivándorlóké pedig csökken. Ebben az esetben az ország lakosainak lehetséges száma 8 millió 690 ezer lesz. Ha a bevándorlók száma a jelenlegi szinten marad, s az elvándorlás csak kisebb ütemben mérséklődik, a teljes termékenységi arányszám pedig körülbelül a jelenlegi (1,45) szinten marad, akkor 6 millió 700 ezer főnyi lakossága lesz az országnak. Azt, hogy a reálisan elképzelhető két szélső (legjobb és a legrosszabb) változat közül melyik fog bekövetkezni, nem tudjuk. Optimizmusra, derűlátásra demográfiai viszonyaink egyetlen eleme sem jogosít fel bennünket.

Ahhoz, hogy a következő 45 év alatt a népesség száma növekedjen, arra van szükség, hogy a pozitív vándorlási egyenleg mellett az újszülöttek száma jelentősen meghaladja az elhunytakét. A természetes szaporodás jelentős mértékű emelkedésével és a vándorlási egyenleg pozitívvá válásával azonban az elkövetkező években nem számolhatunk, éppen ezért, hogy a népességveszteség mértéke a lehető legkisebb legyen, nem marad más hátra, mint a migráció által biztosítható pótlólagos erőforrás egyértelműbb igénybe vétele. Ám ha a népességfogyás ütemének csökkentésében jelentősebb szerepet kívánunk szánni a vándorlási nyereségnek, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a bevándorlók között jelentős számban ott lesznek a szomszédos országok magyar közösségeiből kilépők is. Ez természetes, hiszen Magyarország migrációs „szívó” hatását egy kényszerhelyzet hozta létre és tartja fenn. Így a nemzetközi vándormozgalom vonatkozásában alapvetően nem az ország szükséglete a meghatározó, hanem mindenekelőtt annak a népességnek az általános állapota, tűrőképessége, amely a környező országok valamelyikének állampolgáraként is magyarnak tartja magát. Ennek következtében szoros kapcsolat áll fenn a bevándorlók és a véglegesen Magyarországot választók között. A hozzánk érkezők azonban nem a Kárpát-medencei magyar népesség lélekszámát, hanem csak a hazánkban élő magyarokét növelik. Az azonos történelmi és kulturális háttérből, nyelvtudásból, minimális beilleszkedési problémákból stb. származó előnyök azonban eltörpülnek ahhoz a veszteséghez képest, amelyet ez a „megoldás” a Kárpát-medencei magyarok jövője szempontjából jelent. Ezek a népességmozgások – miközben mérséklik a hazai népességfogyás ütemét s „egyneműsítik” az ország lakosságának etnikai összetételét – irreverzibilissé teszik a magyarok által lakott területek összeszűkülését, fokozatos kiürülését. A fiatalabb korosztályokhoz tartozók áttelepedésének hatására ugyanis a szomszédos országok magyar közösségeihez tartozók száma csökken, termékenységük alacsonyabb, korstruktúrájuk pedig öregebb lesz. Az áttelepülők után maradt hiány pedig szükségszerűen tovább szűkíti azt a teret, amelyet még magyarok laknak be, s ezzel szándéktalanul elősegíti az otthon maradók szórványhelyzetbe kerülését, és felgyorsítja a már szórványhelyzetben élők asszimilálódását a többségi néphez. Így ott megsemmisülnek azok az értékek, amelyeket a magyarok a századok során létrehoztak.

A tendencia egyértelmű. Amíg az 1910. évi népszámlálás szerint 3 175 000 volt az elcsatolt területeken élő magyarok száma, 1991-re ez 2 667 000-re, több mint fél millióval kevesebbre csökkent. Ennek következtében a Kárpát-medencében élő magyarok aránya az 1910. évi 32,1 százalékról 1991-re 20,7 százalékra esett.[15] A folyamat ezzel nem állt meg: 2001-ben számuk már csak 2 174 921 fő volt, arányuk pedig 17,6 százalékra esett. A 2001-ben (2002-ben) végrehajtott népszámlálás adatai szerint a tíz évvel korábbihoz viszonyítva ugyanis csupán Ausztriában (2001) nőtt 21,2 százalékkal a magyarok aránya. A többi környező országban csökkent. A csökkenés mértéke Horvátországban (2001) 26,2, Romániában (2002) 11,7, Szlovákiában (2001) 8,2, Szlovéniában (2001) 27, Szerbiában (2001) 14,7, Ukrajnában (2001) 4 százalék volt.[16] Az összeszűkülés folyamata a következő tíz évben sem változott.[17] Mindez azt eredményezte, hogy a XXI. század első évtizedének végére a szomszédos országokban élő magyarok száma 2 089 518 főre csökkent. 1918 és napjaink között tehát a szomszédos országokban 1 085 482 fővel lett kevesebb a magát magyarnak vallók száma. Ez azt jelenti, hogy az eltelt közel száz év alatt a csökkenés mértéke valamivel több, mint 34 százalék volt, melyben a születések és a halálozások különbözete mellett jelentős szerepet játszott a kivándorlás, a Magyarországra történt áttelepedés.

A hazai népesség számának alakulásával, a hiányzó népesség pótlásával kapcsolatos eddigi elemzések és kormányzati intézkedések közös hiányossága, hogy a népesedési és vándorlásai folyamatokat csak Magyarország vonatkozásában vizsgálták, és meg sem kísérelték, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok népesedési kérdéseit egységes egészként szemléljék; azaz nem vették figyelembe, hogy a magyarság népesedési viszonyai a közel száz évvel ezelőtt bekövetkezett széttagoltság ellenére is csak látszólag függetlenek egymástól. A határon túli magyar közösségekhez tartozók nem csekély részének Magyarországra vándorlása – miközben a hazai népességcsökkenést mérsékli, aközben – felgyorsítja és visszafordíthatatlanná teszi a Kárpát-medencei magyar népesség lélekszámának fogyását, elöregedését.

Mit tehetünk ellene? Teoretikusan: abban az esetben, ha a három népmozgalmi komponens – azaz a termékenység, a halandóság és a nemzetközi vándorlás – között egyenlően osztjuk meg a népességfogyás korlátozásának „teendőit”, akkor remény van arra, hogy a népességcsökkenés mérséklődése mellett a népesség elöregedésének üteme is jelentős mértékben csökkenjen.

Tudomásul kell azonban venni, hogy a természetes szaporodás jelentős mértékű hazai emelkedésével reálisan a következő évtizedekben sem számolhatunk, s azt is, hogy a halandóság a 1999 óta bekövetkezett pozitív változás ellenére még mindig „indokolatlanul” nagy. Vagyis: a népességfogyás mérséklésében ez az elem mindaddig nem fog jelentősebb szerepet játszani, amíg az egészség megőrzése, a betegség-megelőzés területén nem lépünk előre. Ehhez azonban az egészségüggyel kapcsolatos kormányzati politika gyökeresen átalakulására lenne szükség.

Nem marad más hátra, mint az, hogy a hazai népességhiányt a bevándorlók „segítségével” csökkentsük. Tisztában kell lennünk azonban annak a Kárpát-medencei magyarság egészét érintő diszfunkcionális következményeivel. Addig tehát, amíg a migrációs folyamatok a Kárpát-medencei magyarságot Magyarországra „tömörítő” funkcióját részben vagy egészben ki nem küszöböljük, a népességfogyás ütemének lassítását azzal segíthetjük elő, ha:

  1. az igazságosabb közteherviselés érdekében a gyermek(ek)et nem nevelő családok és az egyedülálló személyek megfelelő mértékben részesednek az utódok felnevelésére fordított költségekből, hogy a gyermek(ek)et nevelő családok ne marginalizálódhassanak;
  2. minden újszülött számára biztosítjuk, hogy felnövekedve azonos eséllyel kapcsolódjon be a magyar társadalom életébe (jelenleg erre az újszülöttek kb. 15-20 százaléknak nincs esélye);
  3. a halandóság mértékét, mindenekelőtt a 60 év alattiak halandóságát sikerül évenként előbb 10, majd 20 százalékkal csökkenteni.

A fentiekkel párhuzamosan olyan népesedéspolitikai koncepciót és annak alárendelt gyakorlatot kell kidolgozni, amely a hiányzó népességet kellő létszámú nem magyar nemzetiségű tudatos letelepítésével, integrálódásuk feltételeinek megteremtésével kívánja és tudja megoldani. Természetesen egyetlen államnak, így Magyarországnak sem közömbös, hogy kik azok a nem magyar nemzetiségűek, akik azzal a szándékkal érkeznek, hogy menekültként, bevándorlóként hosszabb-rövidebb ideig itt éljenek, vagy pedig hogy az ország új állampolgáraiként végleg le is telepedjenek. Ez a folyamat a migráció népességfejlődésben játszott szerepének spontán „megnyilvánulása”. Esetünkben azonban – az ország és a Kárpát-medencei magyarság érdekeinek alárendelve – ennél sokkal többre van szükség, nevezetesen, hogy megfelelő korú, felkészültségű, számú nem magyar nemzetiségű személyt vonzunk, telepítsünk le az országban.

Tóth Pál Péter

A szerző migrációkutató

 

(A tanulmány teljes szövege megjelenik a „Kisebbségkutatás”-ban 2016. I. sz.)

[1] Belső vándorlás népességszám alakulásában játszott szerepével kapcsolatban lásd: Tóth Pál Péter: A népesség nagysága és területi megoszlása. Belügyi Szemle. 2001. 7–8. 56–71 o.

[2] Illyés Gyula: Egy körkérdés tanulsága. In.: Illyés Gyula összegyűjtött versei II. kötet 388. o.

[3] A vándorlás nem természetes, azzal semmiféle azonosságot nem mutató formája a menekülés, a kényszer- vagy a kikényszerített vándorlás, éppen ezért a menekült befogadása, emberi jogainak tiszteletben tartása, oltalmazása az ember humanitárius kötelessége.

[4] László Gyula (2005): Árpád népe. Helikon, Budapest. 28. o. Elgondolkoztató László Gyula idevágó megjegyzése: „Akárhogyan is magyarázzuk a forrásokat, egy bizonyos: a szövetséget nem egy nép hét törzse, hanem hét rokon, csatlakozott, szövetséges törzs vagy néprész kötötte.” U.o., 36. o.

[5] Hóman Bálint-Szekfű Gyula (1935): Magyar történet, I. kötet, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. 90. o.

[6] Szerves népességfejlődésről akkor beszélünk, ha a népesség lélekszám növekedését a saját nép természetes szaporodása, az ugyanazon a területen élő más nép(ek) és leszármazottjainak, valamint a bevándorlóknak és leszármazottjaiknak adott néphez asszimilálódott tagjainak termékenysége együttesen biztosítja.

[7] Demográfiai katasztrófáról akkor beszélünk, ha 1./ a népesség lélekszámának jelentős mértékű csökkenése, ezen belül az addig többséget alkotó nép össznépességen belüli arányának jelentős mértékű visszaesése miatt a népesség szerkezete és etnikai összetétele drasztikusan átalakul; 2./ a legnagyobb veszteséget elszenvedett (többségi) nép asszimilációs hatása lelassul, miközben a más etnikumúakhoz való asszimilálódása felgyorsul; 3./ a népességfogyás következtében a népesség területi elhelyezkedése, megoszlása átalakul; 4./ a népességhiány népesedési vákuumot hoz létre, mely lehetővé teszi, hogy a hiányzó népesség helyét idegen népelemek kitöltsék, vagy idegen népelemekkel töltsék ki; 5./ az elszenvedett népességveszteség pótlásához emberöltők nyugodt körülmények között zajló népességfejlődése szükséges.

[8] Forrás: Magyar Statisztikai Zsebkönyv 1940

[9] Az illegálisan külföldre távozott személyek főbb adatai. Statisztikai Szemle 1990, 12. sz. 896–1003. o.

[10] Lásd: Eurostat adatbázis (frissítve: 2015. május 25-én).

[11] Az adatok a görög, a közép- és dél-amerikai és a palesztin menekültek számát nem tartalmazzák.

[12] A „korrekció” a szomszédos országokból az egyszerűsített honosítás bevezetését követően érkező magyar állampolgárok számát veszi figyelembe.

 

[13] A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) nyilvántartási rendszerének változása miatt 1995-től a feldolgozás más módszertan szerint történt, a visszatekintő adatok nem hasonlíthatók össze. 2012-től az állomány a menekült és oltalmazott státusszal rendelkezők számát is tartalmazza.

[14] Földházi Erzsébet: A népesség szerkezete és jövője 213-226. In: Demográfiai portré 2015, KSH Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest. 2015.

 

[15] Hoóz István, 1996, 937. o

[16] A csökkenés Magyarország esetében (2001) 6,6%-os volt.

[17] A 2011-es népszámlálás Romániában már csak 1 217 ezer magyar nemzetiségűt talált, ez tíz év alatt közel 200 ezer fős (13,6%) csökkenést jelent. Szlovákiában 2011-re közel 12 százalékkal lett kevesebb a magyarok száma, Szerbiában és Ukrajnában – miután 2001 óta nem tartottak népszámlálást – becslés szerint 14 illetve 10 százalékos lehet a csökkenés. Horvátországban 14 048-an, Ausztriában kb. 10 ezren vállalták magyarságukat, a Szlovéniában élő magyarok száma pedig mintegy négy ezer főre tehető.

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá