A feltétel nélküli alapjövedelemről – Ideológiai vízió, szociálpolitikai gordiuszi csomó átvágása, vagy korunk gazdasági kihívásra társadalompolitikai válasz?

Bevezetésként tisztázzuk, miről is lesz szó az alábbiakban: az állam minden polgárának havi rendszerességgel megélhetését biztosító azonos összeget fizet, függetlenül attól, hogy az (1) rendelkezik-e a jövedelemmel (vagy vagyonnal) és milyen mértékűvel, továbbá (2) képes-e és/vagy akar-e egyáltalán munkát vállalni azért, hogy jövedelemre tegyen szert. E jövedelmet kézhez kapni minden állampolgárt feltétel nélkül – hacsak az állampolgárság meglétét nem tekintjük annak – megillető alapjog. Ez a feltétel nélküli alapjövedelem, mint korlátozhatatlan állampolgári jog.

Az első probléma, hogy a jövedelem közgazdasági – és nem jogi – kategória. A jövedelem a munka és a tőke tulajdonosát munkája és tőkéje rendelkezésre bocsátásáért megillető ellenérték. Jövedelemtermelésre csak a két termelési tényező: a munka és a tőke képes – az állam nem. Az állam, nem lévén termelési tényező, nem képes jövedelemtermelésre, képes viszont a jövedelemtulajdonosoktól jövedelmet adó formájában elvonni, majd az elvont jövedelmet szétosztani.

Az érem két oldala

Tehát az érem egyik oldalaként lehet ugyan a feltétel nélküli alapjövedelmet állampolgári alapjognak mondani, de ez az érme másik oldalaként a jövedelemtulajdonosok azon kötelezettségét jelenti, hogy jövedelmük jelentős hányadát az államnak átengedjék azért, hogy az állampolgárok egyik alapjogukkal élhessenek. Az állam polgárai egyrészt jövedelmi-vagyoni helyzetüktől függő mértékben az államnak adót fizetnek, másrészt jövedelmi-vagyoni helyzetüktől függetlenül az államtól azonos összeget kapnak.
Az állam nem termelési tényező, így nem jövedelemtulajdonos, és e közgazdasági tény azzal pontosítható, hogy az állam tehet ugyan szert saját jövedelemre, de csak mint tőketulajdonos. Illetve az állam bírja a pénzkibocsátás monopóliumát, így ennek haszna is őt illeti. A pénzkibocsátás haszna a seigniorage (ejtsd: szenyorázs; a „kamara haszna”), de az csak növekvő – s így általában növekvő pénzigényű – gazdaság és/vagy magas infláció esetén létezik [s míg az előbbi kívánatos, utóbbi nem], és ennek mértéke összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az itt szóban forgó szükséglet.
Fontos még hangsúlyozni a feltétel nélküli alapjövedelem (unconditional basic income; ugyanezen jelentésben használatos még, mint: alapjövedelem [basic income], garantált alapjövedelem [basic income guarantee], állampolgári jövedelem [citizen’s income], az univerzálisan/egyetemesen járó jövedelem, végül pedig az universal demogrant – ennek nincs magyar megfelelője ) és a garantált bérminimum (Guaranteed minimum income), illetve a létminimum bér (living wage) közötti különbséget.
A garantált bérminimum az a bér, melyet minden munkavállaló okvetlenül kézhez kap, függetlenül tényleges (piaci) bérétől. Ha tényleges bére nem éri el a garantált bérminimumot, akkor számára azt az állami költségvetésből (vagy valamely más közforrásból) a garantált bérminimum szintjéig kiegészítik. A létminimum bér oly módon megállapított minimálbér, mely elegendő ahhoz, hogy abból az emberi alapszükségleteket fedezni lehessen. (Erre a minimálbér megállapításánál – már ahol egyáltalán van, de a legtöbb fejlett országban van – nem okvetlenül vannak tekintettel, de ha mégis, az, hogy végül is mi tartozik az alapszükségletek közé, bizonyos szint után mindig vitatható). Ezek azonban csupán feltételesek, mert csak a munkavállalók jogosultak rá.

Érvek mellette

A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése mellett egyre több tanulmány és könyv érvel, tudományos konferenciák tárgya. Elérése érdekében társadalmi mozgalmak szerveződnek, támogatása vagy elutasítása politikai pártok programjába kerül. A téma immár nemzetközi közbeszéd része, és egyre inkább az lesz. Az alábbiakban azt mutatom be, hogy a bevezetése mellette érvelőknek milyen indíttatásból teszik ezt. Az első nézőpont szerint ideológiai vízió megvalósítása felé tett első lépésről van szó; a második nézőpont szerint ez a szegénységcsökkentő szociálpolitika kudarcaiból összebogozódott gordiuszi csomó átvágása; a harmadik szerint ez korunk gazdasági kihívásaira adott társadalompolitikai válasz. A feltétel nélküli alapjövedelem melletti érvelésben rendre szerepel három nézőpont.

1. Ideológiai vízió
A baloldali értelmiség XIX. század utolsó harmadában, a XX. század első évtizedeiben kidolgozott nagy társadalmi-gazdasági világjobbító projektje – a kommunizmus – az 1980-as évek végére véglegesen megbukott, a bekövetkező kudarc már az 1960-as évektől nyilvánvaló volt. Akit nem ábrándított ki 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc leverése, azt kiábrándította az 1968-as „prágai tavasz” eltiprása, legvégül pedig a szovjet afganisztáni bevonulás (1979) és a lengyel szükségállapot (1980), amivel a kommunizmus eszmeileg végképp elvesztette vonzó mivoltát. Persze nem az volt döntő, hogy a kommunizmus eszméje egyre kevesebbeket tudott intellektuális izgalomba hozni, hanem hogy a létező szocializmusoknak egyre sivárabb volt a gyakorlata, gazdasági-jóléti ígéreteinek pedig egyre nyilvánvalóbb a kudarca.
A marxi kommunizmus gondolatmenete azon alapult, hogy a tőkés gazdaság a vezérlő profitmotívum miatt irracionális konstrukció; a tőkések, miközben a maguk jól felfogott érdekei szerint versenyeznek a mind nagyobb profit megszerzéséért, anarchikus állapotokat teremtenek a gazdaságban. Nemcsak arról van szó, hogy profitjuk növelése érdekében fokozzák munkavállalóik kizsákmányolását, akik így nem túl sokat látnak munkájuk hasznából. Hanem arról is, hogy az anarchikus állapotok miatt nem úgy nő a gazdaság, nem oly bőségben állítja elő a javakat, mintha a verseny helyett a gazdasági tevékenység tervszerűen folyna. A tervgazdaság nem csupán a javak nagyobb bőségét teszi lehetővé, de annak egyenlő – de legalábbis lényegesen egyenlőbb – elosztását is. A tőkés gazdaságról a tervgazdaságra való áttérésnek ugyan vannak vesztesei: egy vékony tőkés réteg és közvetlen kiszolgálóik, míg a nyertese mindenki más. Mégpedig nem csupán az egyenletesebb elosztás, hanem a tőkések béklyójától megszabadított gazdaság fejlődési lehetőségeinek növekedése miatt is.
Aligha szükséges hosszan bizonygatni, hogy ez a marxi gondolatmenet nem állta ki a gyakorlat próbáját. Bár a kommunistává lett országok minden addiginál hatékonyabban voltak képesek erőforrásaik koncentrálására – ezért tudta a II. világháborúban a sztálini Szovjetunió legyőzni a hitleri Németországot –, de a számukra történelmileg megadatott évtizedekben hátrányukból nem tudtak ledolgozni, sőt. A kommunizmus nem tudta teljesíteni azon ígéretét, hogy magasabb jólétet teremt annál, mint amilyen a tőkés országokban van. A tervgazdaságról kiderült, hogy valójában a tervszerűtlenség anarchiáját jelenti; ellenben amit a tőkés gazdaságok anarchiájának véltek, az valójában rendezettség és átláthatóság. A kommunizmus gazdaságilag összeomlott, hívei megfogyatkoztak, s már működtetőiknek sem volt érdeke fenntartása, ezért szabad elvonulásért cserébe átadták a hatalmat.
A baloldali értelmiség belebukott a gazdaságba, bebizonyosodott, hogy számára ez idegen terület, kivonult, s az 1950-1960-as évek fordulójától gazdaságon kívüli világjobbító szerepet és feladatokat kezdett magának keresni. Akikért harcba ment, azok nem a nincstelen, kizsákmányolt proletárok voltak, hanem a nők (feminizmus), a kisebbségek, a volt gyarmatok, majd az onnan bevándorlók. Emberi jogaik kivívására mozgalmakat szervezett, a politikai rendőrség helyett a „politikai korrektség” lett az ellenfelek megfélemlítésére szolgáló fegyver. Ezzel a kommunizmus után megjelent egy új totalitárius ideológia.
Csakhogy aki a totalitás igényével lép fel, az nem teheti meg, hogy a gazdaságról ne legyen mondanivalója. Az viszont nincs. Ebből született meg aztán az, hogy ha a jövedelemtermelésről nincs mondanivalónk, akkor legalább a jövedelemelosztásról legyen. Így jött létre a feltétel nélküli alapjövedelem gondolata, mint az emberek – korlátozott – anyagi egyenlősége. Ez lényegesen kevesebb, mint a kommunizmus célkitűzése a képességei szerint dolgozó és szükségletei szerint fogyasztó kommunizmusban élő emberről, akinél teljesen elválik a jövedelemtermelésben játszott szerep és a jövedelem elfogyasztása. Vagyis az, hogy mennyit tesz be és mennyit vesz ki a bőség kosarából.
Ez nem sok, de mégis valami. Első lépésnek jó az újragondolt kommunizmus felé.

2. A szociálpolitikai csodafegyver
A második világháború után megszülető jóléti államok fő társadalmi célkitűzése a szegénység felszámolása, vagy legalábbis jelentős visszaszorítása volt. Ennek érdekében széles jóléti bürokrácia jött létre, mely a költségvetés legdinamikusabban növekvő kiadási tételeinek elosztásáért felelt. A jóléti rendszer megalkotásának elve az volt, hogy számba kell venni azokat a kockázatokat és biztos történéseket, amelyek az emberi életben bekövetkezhetnek (elöregedés, betegség, baleset, munkanélküliség, gyermek születése stb.), mert ezek szegénységet, a társadalom keretein kívülre kerülést (kirekesztettséget) eredményezhetnek. E kockázatokat pedig valamiféle pénzbeli vagy természetbeni ellátások nyújtásával kell kiküszöbölni, vagy legalább minimalizálni negatív hatásaikat.
A tapasztalat azonban azt mutatta, hogy a szegénység felszámolhatatlan – visszaszorítható, de nem szüntethető meg. Hiába igyekeztek újabb és újabb, az előzőnél mindig hatékonyabbnak gondolt, „jobban célzó” szociálpolitikai rezsimeket, még átgondoltabb segélyrendszereket megalkotni, hiába törekednek a lehetséges kockázatok körének bővítésére, mindig azt tapasztalták, hogy a szegénység makacsul megmarad. Továbbá a források jó része olyanokhoz kerül, akik valójában nem is rászorulók (de ügyesen tudják rászorultnak feltüntetni magukat). A rászorulók egy része pedig nem él a lehetőséggel, egyrészt mert túl büszke ahhoz, hogy ezt tegye (úgy gondolja, rászorultsága szégyellnivaló, stigmatizálja őt), másik része meg nem is tud róla, hogy rászorulóként segítségre számíthat. Úgy nő tehát a jóléti bürokrácia és a szociális kiadások összege, hogy nincs látványos és meggyőző eredménye, s az állandó feszültség fennmarad.
A feltétel nélküli alapjövedelem bevezetése képes lehet arra, hogy egyértelmű helyzetet teremtsen. A szociálpolitikai megközelítés úgy szól, hogy a feltétel nélküli alapjövedelem a különböző segélyek, juttatások, ellátások stb. helyébe lép, minek utána azok, mint feleslegesek megszűnnek. Így az azt megítélő és adminisztráló jóléti bürokrácia jórésze is feleslegessé válik, hiszen nincsen „feltétel”, amelynek a meglétét vizsgálnia kellene. Ha mindenki kap, nincsenek jogosulatlan haszonélvezők és jogosult kimaradók. És van még egy nagyon fontos előny. Mivel az alapjövedelem feltétel nélküli, a munkajövedelem mindig egyértelmű jövedelemnövekedést jelent (még ha a jövedelmet a mainál magasabb adók terhelik is, hogy az alapjövedelem kifizethető legyen). Ily módon kerülhető el az úgynevezett jóléti csapda. Ti. ha a munkával szerzett jövedelem nem magasabb lényegesen mint az elvesző segélyek (és még dolgozni sem kell érte), akkor az erős érv a munkavállalással szemben – ez a jóléti csapda.
A szociálpolitika oldaláról nézve tehát a feltétel nélküli alapjövedelem egyfajta tabula rasa, mely véget vet az immár bő félévszázada folyó kísérletezésnek, mellyel a leghatékonyabb segélyrendszert próbálták megtalálni. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a kudarc beismerése.

3. Társadalompolitikai válasz
A szegénység leküzdésének legjobb útja, ha kellő számban jönnek létre munkahelyek, s a munkavállalók annyit keresnek, amelyből megfelelő szinten képesek fenntartani önmagukat és eltartani családjukat. De mi van akkor, ha a termelékenységnek a technológiai fejlődés által vezérelt növekedése olyan szintre ér, hogy nem jön létre elegendő számú munkahely és/vagy a létrejöttek jó része is nagyon alacsony jövedelmet kínál?
Az ipari-technológiai korszakváltások a történelemben eddig úgy zajlottak, hogy az új technológiák egyre szélesebb körű elterjedése – mely lényegesen nagyobb termelékenységet és jobb minőségű termékek előállítását jelentette, vagyis kevesebb ember, rövidebb idő alatt jobb minőségű terméket állított elő – igencsak leértékelte a régi technológiát használó tőkét, ide értve az emberi tőkét is. A munkásoknak ez előbb csökkenő jövedelmet, később munkanélküliséget, durvább esetben földönfutó-létet jelentett, miközben a jobb minőségű és olcsóbb termék jó hír volt a fogyasztóknak. Egy idő után azonban az új technológiák bázisán új ötletek új termékeket, az új termékek pedig új fogyasztói igényeket eredményeztek, s ezen új termékek gyártására új, régebben el sem képzelhető iparágak jöttek létre. Gyárak épültek, amelyeknek munkáskézre volt szükségük. A nyomorgók, a munkanélküliek, a földönfutók munkába állhattak, bérük, ha lassan is, de évtizedeken át nőtt, s végül haszonélvezőivé válták az ipari-technológiai korszakváltásnak – csak az a kérdés, hogy mennyi idő telt el a két esemény között? Nos, inkább évek, évtizedek, mint néhány hónap…
A kérdés az, hogy most is egy ilyen ipari-technológiai korszakváltások előtt állunk-e? Vagy inkább már az elején-közepén tartunk? Az éles szeműek látják már a szebb jövő körvonalait, élére tudnak a folyamatoknak állni, élvezik hasznait, miközben a többség mindennek egyelőre csak a nehézségeit érzi. Vagy tényleg lehetséges volna, hogy itt a „történelem vége”, ha nem is úgy, ahogy ezt a kommunizmus összeomlásakor, 1989-ben Francis Fukuyama gondolta? Lehetséges, hogy nincs tovább? Merthogy a mikroelektronika, a robotika, a digitalizáció stb. olyan fokot ért el, amely a hagyományos termék-előállító ipar munkaerőigényét olyan csekéllyé zsugorítja (egy friss felmérés szerint ötvenmillió ember elég lesz, hogy a 7,5 milliárd földlakó számára szükséges termékeket előállítsa), hogy a többit már nem lesz képes felszívni a szolgáltató szektor, ahogy a mezőgazdaságból élők tömegeit hajdan felszívta az ipar? S ha ez be is következik, milyen béreket fizet a szolgáltató szektor? Alacsonyakat? Ráadásul a határozatlan időre és napi nyolc órai munkavégzésre szóló munkaszerződések elterjedtsége is visszaesett, határozott időre és nem fix munkaidőre szóló szerződések terjednek helyette. Kialakul egy prekárius réteg, a modern kor proletárjai, s talán még többséget is alkotnak. Mint munkavállalók feleslegesek, de nem feleslegesek, mint fogyasztók.
Mindezt lehet negatív utópiának tartani, s abban reménykedni, hogy most is az fog történni, mint a múltban mindig: ipari-technológiai korszakváltás társadalmi-politikai válsággal, sok emberi szenvedéssel jár, de idővel az új iparágakban elegendő számban teremtődnek új munkahelyek, s a válság egyre halványul a kollektív emlékezetben.

Következtetések

Vegyük sorra a feltétel nélküli alapjövedelem társadalmi hatásait! Emberek anélkül jutnának jövedelemhez, anélkül, hogy munkavállalóként részt vennének a jövedelemtermelés folyamatában, sőt anélkül, hogy a részvétel lehetőségét keresnék. Félő, hogy emiatt a társadalom egyre nagyobb hányada elveszti, illetve egyre nagyobb hányadánál ki sem alakulnak azok a képességek, melyek a jövedelemszerző munkavállaláshoz szükségesek. Így már nem arról van szó, hogy az alapjövedelem a munkanélküliség átmeneti időszakában biztosítja a tisztes megélhetést, hanem arról, hogy a társadalom véglegesen két részre szakad: azokra, akik szert tesznek munkavállalói jövedelemre, s azokra, akik egész életük során sem. Félő, hogy ez utóbbiak politikai alkuereje olyan hatalmas lesz, hogy a politikai támogatásukért cserébe az alapjövedelem emelését követeljék. Ennek terhe olyan szintet érhet el, mikor a munkajövedelem-tulajdonosok fellázadnak a konstrukció ellen. E lázadásnak számos formája lehet a polgárháborútól a munkavégzésből való kivonulásáig, azaz a rendszer összeomlásáig.
A történelem során volt egy „emberkísérlet”, amely a gyakorlatban mutatta meg, hogy mi történik akkor, ha meghatározott jövedelemszint garantált. (Ez nem azonos persze a mai feltétel nélküli alapjövedelemmel, de így is tanulságos.) Angliában 1795 és 1834 között létezett az úgynevezett speenhamland-i rendszer. A Londontól nyugatra fekvő Berkshire megye bírái 1795. május 6-án összeültek Speenhamland község Pelican nevű vendéglőjében, s úgy döntöttek, hogy a szegényeket bérpótlék formájában segélyezni fogják; oly mértékű segélyt adnak számukra, hogy az keresetüktől függetlenül képes legyen biztosítani családjuk számára a megélhetéshez minimálisan szükséges jövedelmet (ami a kenyér mindenkori árától és a család nagyságától függ). E megyei szintű döntés nem szolgált ugyan később elfogadott és az országban mindenütt kötelező érvényű törvény mintájául, azonban szinte minden megye által átvett gyakorlattá vált Angliában. A döntés mögötti humánum, jóindulat kétségbevonhatatlan: kimondatott a „megélhetéshez való jog”. E konstrukció csupán annyiban különbözött a „mi” feltétel nélküli alapjövedelmünktől, hogy cserébe elvárták a munkavállalást.
A „megélhetéshez való jog” azonban halálos csapdának bizonyult – erről egy egész könyvet publikált 1946-ben az angliai emigrációban élő Polányi Károly („A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei”, Napvilág Kiadó, Budapest, második, átdolgozott kiadás, év nélkül. Az előszót a közgazdasági Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz írta). Ebben szerepel, hogy az 1601. évi szegénytörvény 1795-ig gyakorlatban volt, s amelyet hivatalosan 1834-ben újra írtak (The Poor Relief Act) arra kényszerítette a szegényeket, hogy olyan bérért dolgozzanak, amelyet el tudnak érni, s csak azok voltak segélyre jogosultak, akik (illetve: akiknek) nem találtak munkát. Ehhez képest a speenhamland-i rendszer jogkiterjesztést jelent: ezt követően azokat is segélyezik, akik dolgoznak ugyan, de jövedelmük nem éri el a minimális családi jövedelemszintet. A segély a bért erre a szintre egészíti ki.
Ennek következtében a munkavállalóknak semmiféle anyagi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy munkaadója elégedett legyen vele, jövedelme ugyanis mindig ugyanakkora volt, az nem függött a bérétől. Persze ha a munkavállalók nagyobb bért tudtak elérni a minimális családi jövedelemnél, akkor nem ez volt a helyzet, de a kor vidéki Angliájában ez elképzelhetetlen volt, a munkaadók szinte bármilyen alacsony bérért kaphattak munkást. Az eredmény: néhány év leforgása alatt a munkavállalók termelékenysége a paupermunka szintjére süllyedt, s mikor a munka intenzitása, végzésének gondossága és hatékonysága meghatározott szint alá esett, megkülönböztethetetlenné vált a munka látszat kedvéért történő imitálásától, a „lógástól”, ami a munkaadóknak joggal szolgáltatott okot az alacsony bérek fizetésére. E rendszer, bár elvben a munkavégzést mindig kikényszerítették, gyakorlatilag mégis közsegély volt, feltétel nélküli alapjövedelem azoknak, akik nem érték el a szóban forgó jövedelmi szintet. Vagyis csak a szegényeknek járt – mely meglehetősen széles réteget jelentett –, s nem mindenkinek. Az alábbiakban idézem Polányit (114.o.), aki Speenhamlandet „társadalmi kalandnak” és „bolondok paradicsomának” nevezte:

„A szülőknek nem kellett gondoskodniuk a gyerekeikről, a gyerekek pedig nem függtek többé szüleiktől, a munkáltatók kedvük szerint csökkentették a béreket, a munkásokat meg, akár szorgalmasak voltak, akár lusták, nem fenyegette éhezés. Az emberbarátok a könyörületesség, bár nem az igazságosság megnyilvánulásaként ünnepelték az intézkedést, az önzők pedig boldogan megvigasztalódtak azzal a gondolattal, hogy az intézkedés könyörületes ugyan, de legalább nem bőkezű. És még az adófizetők is csak lassan jöttek rá, hogy mi történik az adókkal egy olyan rendszerben, amely deklarálja a »megélhetéshez való jogot«, akár megkeresi valaki a kenyerét, akár nem.
Az eredmény hosszú távon rettenetes volt. Bár némi időbe telt, míg az egyszerű ember önbecsülése odáig süllyedt, hogy előnyben részesítse a szegénysegélyt a bérrel szemben, közalapokból szubvencionált bérének végül szükségképpen majdnem a semmivel kellett egyenlőnek lennie, és rá kellett kényszerítenie a közsegélyre. A vidék népe fokozatosan pauperizálódott. Igaz volt a mondás: »Ha egyszer közsegélyből élsz, mindig közsegélyből fogsz élni.« A segélyezési rendszer késleltetett hatásai nélkül nem lehetne megmagyarázni a korai kapitalizmus emberi és társadalmi elfajzását.”

A korai kapitalizmus emberi és társadalmi elfajzását Friedrich Engels örökítette meg „A munkásosztály helyzete Angliában” című könyvében. Engels 1842 és 1844 között szűk két évet töltött Angliában, könyvét 1845-ben jelentette meg Lipcsében, német nyelven. Leírásai hitelesek és elborzasztóak, de mindazt, amit látott, kizárólag a proletáriátus tőkések általi kizsákmányolásának tudta be. Ellenben Polányitól megtudhatjuk, hogy ebben az „emberbarátok” felelőssége sem volt elhanyagolható, s ezt a tanulságot „[s]em a kormányon lévők, sem a kormányzottak nem felejtették el soha” (uo.). Legalábbis a II. világháború végén és még évtizedekig még ez volt a helyzet.
Mindennek ellenére kétségtelenül új helyzet van, melyre lehetőleg már a közeljövőben, de középtávon feltétlenül választ kell találni. Két rutinszerű válasz hallható. Az egyik, hogy növelni kell az emberek iskolázottságát, aminek keretében olyan képességekre kell szert tenniük, mellyel a robotok nem rendelkez(het)nek, vagy az embernél gyengébb teljesítményre képesek, meg rugalmas tudásra és élethosszig-tanulásra lesz szükség. Ezzel az emberek felértékelődhetnek, értékesebbekké vál(hat)nak a jövő munkaerőpiacán, ami egyben alapfeltétele az alacsonyabbról a magasabb hozzáadott-értékű termelésre való átállásnak, mely a jelenleginél több innovációt, új termékek és szolgáltatások kifejlesztését jelenti, olyan iparágak létrejöttét, melyben a személyközi (interperszonális) készségek dominálnak. (A többi marad a robotoknak.) A másik rutinszerű, ritkábban említett válasz a munkaidő csökkenése, ami mégiscsak történelmi trend.
Erik Brynjolfsson, a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) információ-gazdaságtan professzora, az egyetem digitális gazdasággal foglalkozó kutatócsoportjának vezetője és a digitális gazdasággal foglalkozó folyóiratának szerkesztője, akitől távol állnak az ideológiai víziók és szociálpolitikai gordiuszi csomók átvágását sem látszik ambicionálni. Egy interjújában (Stubnya Bence: Tömegek munkáját veszik el a robotok. INDEX, 2016. április 7. ), miközben optimizmusát hangsúlyozza, elismeri, hogy a robotizáció elől a magasabb iskolázottsággal való előremenekülés idővel egyre nehezebbé válhat, s akkor más megoldások után kell nézni. Olyan megoldások után, melyek „elősegítik az újraelosztást”, amihez a magasabb jövedelmek magasabb adóterhelése szükséges, beleértve a tőkejövedelmek nagyobb terhelését is. „Az adórendszeren belül – mondja – sok lehetőség van arra, hogy csökkentsük az egyenlőtlenségeket, és ha a jelenlegi trendek folytatódnak, akkor egyre nagyobb lesz a nyomás a kormányokon, hogy tegyenek valamit azért, hogy az egyenlőtlenségek csökkenjenek.”
Ezért nem ellenzi a feltétel nélküli alapjövedelmet (bár, jegyzi meg, még nem vagyunk elég gazdagok hozzá), de – azt állítja – tud jobbat. Ez az állami bérkiegészítés, az USA-ban (2012 óta) létező jövedelemtámogatási rendszer (earned income tax credit, EITC) kiterjesztése, mely „nem adóztatja a munkát, hanem éppen hogy támogatja azzal, hogy egy bizonyos szint alatt kiegészíti a dolgozó munkabérét.”
Nos, ez első pillantásra rendkívül hasonlít Speenhamland-re. Ha a világ vezető szaktudósa ezzel áll elő, az két dolgot jelent. Az egyik, hogy az utóbbi két évszázad talán nyomot hagyott az emberiségen, s nem ugyanabba folyóba lépnénk kétszer. A másik, hogy nincs forgalomban olyan válasz, mely feleslegessé tenné a válasz keresését, a problémán való további gondolkodást.

 

Németh György

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

1 hozzászólás

  1. “Nos, ez első pillantásra rendkívül hasonlít Speenhamland-re.” Talán első pillantásra igen, de mielőtt ebből mélyre menő következtetéseket vonnánk le érdemes megvizsgálni, hogy hogyan is működik tulajdonképpen az EITC. Az EITC egy szakaszos program, ami a bevezetési szakaszban a jövedelemmel arányosan növekvő bérkiegészítést (adókedvezményt) juttat a támogatottak számára, így nem csak, hogy nem hasonlít a speenhamlandi rendszerre, hanem éppen azzal ellentétes hatásokat vált ki. Amíg a speenhamlandi rendszerben a jövedelem adott szintre történő kiegészítése történt, addig az EITC logikája a magasabb jövedelmet növekvő juttatásokkal jutalmazza, tehát ösztönzőt teremt a minőségi munkavállalásra. Az EITC munkaerőpiaci hatásait például Hoynes és Eissa egészen mélyen kutatta, ennek eredményeként pedig megerősítették a pozitív hatásokat (http://www.nber.org/papers/w11729).

Szóljon hozzá