A kizárólagosság kockázatai

Langer Ármin álláspontja számomra nem csak különlegesen rokonszenves, de különösen fontos is, lévén, hogy a közel-keleti történet nem csak zsidókról és palesztinokról szól, hanem (többek között, nyilván) rólunk, határon túli magyarokról is.

Én is meg vagyok győződve arról, hogy lényegében semmi akadálya nem lehetne annak, hogy eltérő mentális térképekkel, eltérő történelemszemlélettel és élményekkel békésen élhessünk akár egymás közvetlen szomszédságában is. Egyrészt azért, mert ezek a mentális struktúrák még az egyes ember elméjében sem zárják ki egymást, eltérő jellegük ellenére is inkább párhuzamosak semmint ellentétesek. Pusztán akkor válhatnak inkompatibilisekké, ha az egymás mellett vagy éppenséggel együtt élő felek saját mentális térképeiket és történelemfelfogásukat megpróbálják ráerőltetni egymásra. Ebben az esetben, mivel az ellentéteket érvekkel lehetetlenség felszámolni, nem marad más megoldás, mint a bújtatott vagy éppenséggel leplezetlen erőszak. A bújtatott erőszaknak minden ún. civilizált nyugati államban megvannak a jól bejáratott intézményi keretei.

Ezek közül a legfontosabb az úgynevezett nemzetfogalom. A nemzet és az etnikum a nyugati politikai diskurzusban ellentétekként jelennek meg. A nemzet állampolgári közösség, az etnikum ezzel szemben az állampolgársággal rendelkező, de a nemzetnek nevezett (kulturális) közösség kultúrájától és nyelvétől eltérő nyelvű és kultúrájú közösségek megnevezése. Ebből a különbségtételből máris világosan kiderült, hogy – egy nevezetes írásában a magyar Kis János is leszögezte – nincs kulturálisan semleges állam, az úgynevezett állampolgári nemzetnek is van nyelve és kultúrája, tehát azokat a kritériumokat alkalmazva, melyek szerint az etnikumokat a nemzetektől elhatároljuk, maguk az állampolgárok többségét alkotó (nemzeti) közösségek szintén etnikumok, s a kétféle „etnikum”, a többségi és a kisebbségi együtt alkotja az állampolgári nemzetet, mely ily módon többnyelvű és többkultúrájú, hagyományos terminussal többnemzetiségű. Ennek ellenére a francia nyelvi-kulturális közösséget senkinek nem jut eszébe etnikumnak nevezni (még Quebecben sem), miközben a baszkok, a bretonok, az arabok stb. Franciaországban is etnikumok. De az angolszászok sem etnikumok sehol. Sem Angliában, sem az Amerikai Egyesült Államokban, sem Kanadában, sem Ausztráliában. Folytathatnám, de minek? A szabály egyértelmű: az etnikum mindig az uralkodó csoportétól eltérő kultúrájú közösség, általában egy kisebbség megnevezése. (Bár az etnikum – éppen Izraelben például – nem is mindig kisebbség.)

Az állampolgári nemzetként aposztrofált többségi etnikumnak egész sor olyan intézmény áll rendelkezésére, mely a Langer által is emlegetett intézményes erőszakot lehetővé teszi. A legfontosabb az ún. hivatalos vagy államnyelv, de ilyenek az állam által fenntartott kulturális intézmények, a nemzeti ideológiák stb. A román állam például a kisebbségek tagjaitól is behajtja az adót, de a kisebbségi intézményrendszer fenntartását nem, vagy csak részben hajlandó finanszírozni. Romániában a magyarság számarányának megfelelően több magyar tannyelvű állami egyetemnek is működnie kéne. Ma már egy sem működik. Így aztán a magyarságukhoz ragaszkodó állampolgárokat az állam sikeresen kizárja bizonyos állampolgári jogok, sőt állami funkciók gyakorlásából. Az állam még a középiskolai oktatásban is megpróbálja a magyar anyanyelvű fiatalokat a román tannyelvű iskolákba terelni. Ily módon azonban az önmagát magyarnak tekintő adófizetőt az állam arra kényszeríti, hogy a román tannyelvű oktatást, a román kulturális intézményeket, s implicite a román kultúrájú állampolgárok karrierjét finanszírozza.

S ami legalább ennyire megdöbbentő: a magyar állam által fenntartott magyar tannyelvű Sapientia egyetem finanszírozásába a román állam nem száll be ugyan, de fenntartja a jogot magának, hogy az intézmény működtetésének szabályait minden vonatkozásban maga határozhassa meg, az intézmény akkreditációjától az alkalmazottak javadalmazásáig, vagy éppenséggel a nyugdíjazásáig.

A közösségem által kialakított kulturális terekből, vagy időszférákból minden nehézség nélkül átjárhatnánk a másik közösség által kialakított terekbe és időszférákba. Anélkül, hogy bárkit akár csak a legkisebb sérelem érhetne. Egy magyart a legkisebb mértékben sem zavarhatná az, hogy a románok a kolozsvári Széchenyi teret Mihai Viteazul térnek nevezik, ha engedélyeznék nekünk a magyar megnevezés használatát is. A teret román honfitársainkkal való kommunikációban természetszerűleg ezután is a Mihai Viteazul néven emlegetnők. Főként, ha a románok közt is akadna, aki a velünk folytatott beszélgetésben merő udvariasságból a Széchenyi megnevezést (vagy azt is) használná.

Ilyesmiről azonban ez idő szerint szó sem lehet. A kisebbségi közösségek diszkriminálása ugyanis a többségi közösség tagjai számára méltánytalan előjogokat garantálhat. Ezekről pedig nehéz, hogy ne mondjam, lehetetlen lemondani. A mentális terek közti átjárást sok esetben már az is lehetetlenné teszi, hogy a román fél gyakorta már a megnevezést is provokatív szándékkal választja meg. Ez a gyakorlat egykor tőlünk, magyaroktól sem volt idegen. (Lásd például a brassói Cenk tetejére állított Árpád-szobrot!) S a térfoglalás a mi esetünkben is a nemzeti privilégiumok megőrzését vagy kiterjesztését szolgálta. A tér és az idő szimbolikus kisajátítása ezért válhatott a nemzetállami törekvések egyik legfontosabb összetevőjévé, és nem az állam működőképességének fenntartása miatt, ahogy azt sokan vélik. A hatalom nem csak a tereket és az utcákat nevezi át, de bértollnokaival a történelmet is szorgalmasan átíratja, a kisebbségeket nem csak térbeli helyzetüktől, de kulturális emlékezetüktől is igyekszik megfosztani, végső fokon azért, hogy az állami intézményekben betöltött vagy betöltendő állásaiktól foszthassa meg őket. Ami a kisebbségekből természetesen ellenállást vált ki, s őket is hasonlóan kizárólagos földrajzi-történelmi teóriák nyílt vagy burkolt elfogadásába kényszeríti.

A zsidó és a palesztin történetben tehát valóban jóval többről van szó, mint zsidókról és palesztinokról. A Közel-Kelet a nyugat-európai nemzetfelfogás (Angliában, Spanyolországban, Jugoszláviában és másutt is) súlyos összecsapásokhoz vezető anomáliáinak az ad absurdum vitele. A helyzetet az teszi annyira súlyossá, hogy itt – mintegy a holocaust kompenzációjaként – egy vallási-kulturális közösség (a zsidó) elnyerte a jogot ahhoz, hogy a fennhatósága alá került területen, ahogyan azt Langer is világosan kimondja, még a liberális demokráciák gyakorlatával is összeegyeztethetetlen módszerekkel próbálja a teret és az időt kisajátítani.

A helyzetet súlyosbítja, hogy a zsidó állam nemzeti doktrínájából fakadóan a palesztin kisebbség (egészen pontosan többség) nyugati típusú asszimilációjára nincsen lehetőség. Így azonban egy kisebbségnek egy elutasított többségre kéne „demokratikusan” rákényszerítenie akaratát. Ez pedig fából vaskarika. De ez sem pusztán közel-keleti probléma. Idő kérdése csupán, hogy a nyugat-európai államok Anglia, Franciaország, Németország is hasonló dilemmával kerüljenek szembe. Ha ezekben az országokban az ún. őshonos népesség kisebbségbe kerül (ezt a fejleményt a demográfusok az évszázad közepére prognosztizálják, de bizonyos területeken máris megvalósulni látszik), maga is képtelenné válik arra, hogy „demokratikus eszközökkel” fenntartsa azt a nemzeti dominanciát, melyen a Nagy Francia Forradalom óta eltelt évszázadok nemzeti homogenizációs folyamatai alapultak. Arról nem is beszélve, hogy az adott kulturális közösségektől eltávolodó individualizmus, mely ezekre a társadalmakra mindinkább jellemző, önmagában is lehetetlenné teszi a kulturális dominanciára alapozott asszimilációnak azokat a többé-kevésbé vonzó, s ezért jobbára önkéntes formáit, melyek a nacionalizmus évszázadaiban oly hatékonyaknak bizonyulhattak.

Ilyen körülmények közt maguk a nyugati társadalmak is válaszút elé kerülnek. Vagy az izraelihez hasonló „undemokratikusnak” tekinthető módszerekkel próbálják stabilizálni kisebbségi hatalmukat, vagy a mai kisebbségek emancipálásával, a kisebbségi jogok kőkemény törvényi garantálásával készítik elő azt a helyzetet, melyben nekik maguknak is kisebbségiekként kell megvédelmezniük, ha nem is dominanciájukat, mert az fokozatosan lehetetlenné válik, de nyelvi-kulturális egyenjogúságra támasztott igényeiket legalább.

Mindez ma még valamiféle negatív utópia benyomását keltheti, mely elgondolható ugyan, de gyakorlatilag lehetetlen. Hogyan következhetne be, hogy az angolok vagy a franciák valaha is kisebbségiként élhessenek saját országukban, úgymond? No, nem, ez teljesességgel lehetetlen! Igen ám csakhogy mi, magyarok Trianon előtt ugyanígy vélekedtünk. A következmények nem is maradtak el. Ha nem lesz képes idejében váltani, nagy a valószínűsége, hogy a Nyugat sem kerülheti el.

Ennek a ténynek a felismerése azonban arra késztetheti Európa nyugati részét, s idővel az Amerikai Egyesült Államokat is, hogy a nemzeti (értsd: nyelvi-kulturális) pluralizmus olyan változatait dolgozza ki, melyek az eltérő mentális terekkel és időbeliségekkel rendelkező kulturális közösségek valóságos egyenjogúságát megalapozhatják.

Ez csak akkor lesz lehetséges, ha minden fél képes lemondani közösségi rögeszméiről, arról hogy a tér és az idő kizárólag a mi birtokunk, s ezért, ha az államhatalmat kezünkbe keríthetjük, jogunkban áll mentális struktúráinkat másokra is ráerőltetni. Alig hiszem, hogy egy kolozsvári magyar fiúnak, ha egy román lánnyal a Széchenyi téren szeretne randevúzni, a legkisebb gondot is okozhatna, hogy azt mondja: „Akkor, a Széchenyi téren, vagy ahogyan ti mondjátok, a Mihai Viteazulon fogunk találkozni.” Vagy megfordítva.

Az eltérő mentális térképek és időszámítások a legkisebb mértékben sem zavarhatják egymást, ha megelégszünk azzal, hogy mi magunk használjuk, s nem törekszünk arra, hogy másokra is rákényszerítsük őket, sőt alternatív lehetőségként a másik mentális térképének és időszámításának használatát is elsajátítjuk.

A bajok mindig ennek az alternatívának az elutasításából, azaz a féktelen uralomvágyból, a kizárólagosság igényéből fakadnak.

A politikatudományban mind sűrűbben hallani a többpólusú világról. Az Amerikai Egyesült Államok fokozatosan elveszíti azt a domináns szerepet, melyre a második világháború óta komolyan törekszik. De ezúttal már nem egyetlen ellenféllel kerül szembe, mint korábban, hanem több állam is bejelentheti igényét, ha a dominanciára nem is, de arra mindenképpen, hogy egyenjogú félként befolyásolhassa a nemzetközi élet alakulását. Egy ilyen multipoláris világ, melynek katasztrófamentes kialakítása csakis a demokrácia kiterjesztése esetén járhat sikerrel, a többség és a kisebbségek viszonyának radikális újragondolását is feltételezi. A demokrácia kiterjesztése annak a nemzeti-kulturális pluralizmusnak kialakulásához kell, hogy vezessen, mely a nyelvi-kulturális egyenjogúságot nem csak az államok között, hanem az államokon belül is minden vonatkozásban alapelvnek tekinti.

Hogy ezt a folyamatot az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa egy ideig még minden eszközzel fékezni fogja – abban a hiszemben, hogy nemzetközi dominanciáját a terrorfenyegetettségre hivatkozva, egyre antidemokratikusabb hatalmi eszközökkel ugyan, de egy ideig még fenntarthatja – bizonyosra vehető. A Snowden által leleplezett titkosszolgálati módszerek ezt félreérthetetlenül jelzik is. Ezek a módszerek egy ideig talán elodázhatják, de a későbbiekben bizonyosan gyorsítani fogják annak a látszategyensúlynak a felborulását, melyen a második világháborút, majd a Szovjetunió szétesését követő békeévek alapultak.

Elkerülhetetlenül eljön az idő, amikor a jelenlegi hatalmi igényeket a világ többi része már nem fogadhatja el. Minden azon múlhat majd, hogy az észak-atlanti térség államai képesek lesznek-e ráébredni arra, hogy a jelenlegi gazdasági és katonai erőre alapozott világrend, gazdasági és ezzel párhuzamosan katonai hatalmuk gyengülésével már nem lesz fenntartható, s – még a hatalom birtokában – képesek lesznek-e olyan kompromisszumokon alapuló nemzetközi világrendet kialakítani, mely a demokrácia alapértékeit az államok közötti szférában is érvényesíteni tudja. Ha nem is maradéktalanul, de az eddiginél mindenképp hatékonyabban. Hogy egy ilyen világrend kialakításában részt vegyen, Izraelnek is elengedhetetlen érdeke. Hosszú távon Izrael számára is csak és csakis az együttműködésre alapozott demokratikus kiegyensúlyozottság teremtheti meg a tényleges biztonságot. Nem lenne okos dolog bevárni azt a pillanatot, amikor az Amerikai Egyesült Államok kénytelen lesz levenni a kezét közel keleti szövetségeséről.

Efféléről töprengeni a jelen pillanatban még nem csak korainak, de merő naivitásnak is tűnik. De a nemzetközi viszonyok fokozatos átrendeződése, s a válságjelenségek ezzel párhuzamos gyarapodása a mentális struktúrák rendkívül gyors átalakulását eredményezheti, amikor az egyének és a közösségek tudatában a Gestalt-pszichológia alapelveinek megfelelően szinte egyik pillanatról a másikra radikálisan új összefüggések kerülnek előtérbe. Hasonló meglepetésszerű és feltartóztathatatlan átalakulásokra számtalan példa van az emberi történelemben, a kereszténység kialakulásától a modernkori forradalmakig, sőt akár a Szovjetunió széteséséig.

Számos jel utal arra, hogy most is ilyen földindulásszerű fejlemények előtt állunk. A 2008-ban kirobbant, s azóta is elhúzódó gazdasági válság egyértelműen bebizonyította, hogy az a neoliberális gazdasági doktrína, mely a fejlett országok gazdasági életét irányította, szükségszerűen termeli ki a válságokat. Ennek ellenére az irányzat továbbra is őrzi pozícióit, ahogyan azt Colin Crouch a Posztdemokrácia című (minden világnyelvre lefordított) bestseller szerzője egyik újabb, tavalyelőtt megjelent könyve címében is sugallja, a neoliberalizmus megdöbbentő továbbélése (The Strange Non-Death of Neoliberalism) korántsem megnyugtató jelenség. Az „ugyanabból több” elvének (lásd Paul Wacklawick: Változás című könyvét) aggasztó, mert az adekvát megoldások halogatásával súlyos katasztrófákat kockáztató, megnyilvánulási formája.

A nyugati közgazdászok és politológusok jelentős része (Stiglitz, Graeber, Wagenknecht, Ron Paul, Reich és mások) mélyen megvannak győződve róla, hogy a jelenlegi gazdasági rendszer fenntarthatatlan, hiszen veszedelmesen eltávolodott a kortárs világ gazdasági realitásaitól, nem a társadalmak, hanem egy maroknyi kisebbség hatalmi érdekeit képviseli.

Ha a világ vezető gazdasági hatalmai záros határidőn belül nem lesznek képesek arra, hogy radikális reformokat léptessenek életbe (és ne csupán a periféria államaitól várják el ugyanezt), a jövő kiszámíthatatlanná válhat. Ilyen körülmények közt pedig mindig a gyengébbek húzzák a rövidebbet, s közülük is azok, akik rögeszméikből következően képtelenek alkalmazkodni a változó körülményekhez.

Bíró Béla

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá