A legsebezhetőbbekért – Hozzászólás a „Jézus és Marx” kerekasztal-beszélgetéshez

Olyan párbeszédre vágyódunk, amelyet – a kellő okosságon kívül – csakis az igazság szeretete vezérel. E vágyakozásunk senkit sem mellőz, tehát azokat sem, akik az emberi szellem csodálatos értékeit megbecsülik ugyan, de azok Teremtőjét nem ismerik el; azokat sem, akik ellenfelei az egyháznak és különféle módokon támadják. Az Atyaisten mindennek kezdete és végső célja, valamennyien tehát arra vagyunk hivatva, hogy testvérek legyünk. Éppen ezért, ha egyszer ugyanaz az emberi és isteni hivatás szólít mindnyájunkat, akkor erőszak és hátsó gondolatok nélkül együttműködhetünk, és együtt is kell működnünk, hogy igazi békében épüljön a világ.”

(II. Vatikáni Zsinat, Lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról, „Gaudium et spes”, nr. 92.)

 

Napjaink szellemi-közéleti világában – legalábbis hazai viszonyainkat tekintve – a szűklátókörű ideológiai okokra visszavezethető idegenkedéssel ellentétben rendkívül érdekes és izgalmas kezdeményezésnek számít az Új Egyenlítő kérdésfölvetése, mely szerint marxistáknak és keresztényeknek vannak-e, lehetnek-e közös értékeik. Ezúttal azonban a kérdés jelentőségét nemcsak a posztmodern filozófia „fenegyerekének”, Slavoj Zizeknek A törékeny abszolútum című könyvében olvasható – a korábbi világnézeti dialógusoktól eltérő tematikájú – gondolat-füzérek kuriozitásai teszik hangsúlyossá, hanem jóval inkább a kerekasztal-beszélgetésben résztvevők felismerése, mely szerint – egyébként Zizekkel összhangban – a globális világ embert próbáló kihívásaival szemben a kétféle világnézet együttműködése megnyugtató alternatívát kínálhatna. És persze – ugyancsak Zizek figyelmeztetésével egyezően – a kereszténységet nem szabad kiszolgáltatni a dogmatizmusnak és a fundamentalizmusnak, végső soron a fanatizmusnak, amely az egyházakat, vallási felekezeteket gyakorta megkísértette a történelem folyamán – nemkülönben az arra hajlamos marxistákat is.

A mindenkit kioktatni szándékozó, és ennek következtében mindenkin uralkodni akaró jól értesültség szellemi dölyfének, a görögök által is ismert hübrisznek alapján ítélkezőket még a Jóisten sem tartja vissza. Pregnáns példája a Goethe-életrajzban szereplő udvari tanácsos, aki vak bal szemét összehúzva, a jobbal szúrósan nézve, orrhangon dünnyögte az ámuló ifjúnak: „Még Istenben is látok hibát” (1).

Az eszmék megcsontosodásának veszélyére utal Marxnak a nem sokkal a halála előtt elhangzó, intelemként is értelmezhető megjegyzése: „Csak azt tudom, hogy én nem vagyok marxista” (2). S vajon mit mondott volna akkor, ha megélte volna az eszméivel való visszaélés évtizedekkel későbbi tragikus eseményeit? De mielőtt a vallásos emberek belemélyednének a kommunista diktatúra borzalmainak felsorolásába, hogy kézzelfogható indokokat tudjanak felvonultatni a marxistákkal folytatandó dialógus elutasítása céljából, számot kell vetniük a saját történelmi bűneikkel. Ezért mondhatta a második vatikáni zsinat idején a neves belga bíboros, L. J. Suenens, hogy az egyházat a történelme alázatra tanítja.

Világnézeti különbözőség

Vajon miféle dialógust folytathat az oly’ annyira távol álló, sőt, egymással ellentétes felfogású világnézet, mint az ateizmushoz ragaszkodó marxizmus és az istenhittől elválaszthatatlan kereszténység? Azt hiszem, hogy néhai dogmatika-professzoromnak, Gál Ferencnek igaza van, amikor ezt írja: „Elvi síkon áthidalhatatlan ellentét marad az istenhit és az ateizmus között.” (3) Hozzá kell azonban tennünk, hogy a kétfajta világnézet párbeszédének a fennmaradó ellentéten túl van eszmei-elvi hozadéka is, amelyet érdemes mindkét félnek kellőképpen értékelnie. Itt nemcsak arra gondolhatunk, hogy a gyökeresen különböző világnézetek vitája a feleket – a vélemények ütköztetése révén – hozzásegítheti a saját, feladhatatlan álláspontjuk tisztázódásához, hanem ezen túlmenően hozzájárul a társadalmi és a szellemi életben alapvető fontosságú toleranciához is. A nem-hívő akkor már nem szűkítheti le a maga vallásosság-értelmezését az elmaradottság és az ostobaság megnyilvánulására s a hívő Isten létének megtagadását sem vezetheti vissza pusztán a bűnre és a gonoszságra – hiszen ha dialógust folytatnak, akkor komolyan kell venniük egymást.

Felejthetetlen példája ennek a szellemi magatartásnak Pilinszky János „Paulusból – Saulus” című cikke (4), amelyben a költő Simone de Beauvoir önéletrajzi könyvének, az „Egy jó házból való úrilány emlékei”-nek az írónő hitehagyásáról szóló részletére reflektál:

Az érzéki világ oly elhatározóan érinti meg lelkét, mint valamikor Saulusét Isten kegyelme. Hitetlenné válását megelőzik ugyan bizonyos gondolatok, olvasmányok és tapasztalatok, de a nagy fordulat mégis elemi erővel, szinte az előzményektől függetlenül zajlik le szívében. Az ég hirtelen üres lett. »Micsoda csönd – jegyzi fel e pillanatról. – A föld gurult a térben, melyen semmiféle tekintet nem hatolt át, és határtalan területén elveszetten, a vak éterbe merítve, egyedül voltam.«

Megrendítő vallomás, mely őszinteségével – a maga negativitásában is – döntő tanúságot tesz a hit természetét illetően. …Ritkán éreztem át élesebben az igazságot – írja Pilinszky –, hogy a hit kegyelem, mint éppen e hitevesztés pillanatának olvasásakor. …Simone de Beauvoir vallomása meggyőzött arról, hogy a hitetlenség érintése is mennyire parancsoló erejű lehet. S ha egyszer így van, hogyan kell viszonyulnunk hitünkhöz s mások hitetlenségéhez?

A legteljesebb alázattal. Épp mivel hitünk Isten kegyelméből való, semmiképp sem lehet mások megítélésének vagy kivált megvetésének eszköze. …A hit nem lehet szűkebb, se kevesebb, se türelmetlenebb a hitetlenségnél. Mindkettő a lélek legbensőségesebb állapota, amin vita vagy kritika nehezen változtathat.”

A költő következtetése egybecseng a teológuséval. Hiszen Gál professzor is az istenhit és az ateizmus elvi ellentétét – az egymással folytatott dialógus ellenére – áthidalhatatlannak tartja. Ámde ezzel nem zárul le a hívők és nem-hívők párbeszéde, ezért Gál Ferenc hozzáfűzi: „Gyakorlati téren viszont nem lehet tagadni, hogy a marxizmus középpontjában az ember és az ember által kialakított világ áll, a maga sajátos humanizmusával és értékrendjével” (5). Ez az a pont vagy inkább a dialógus által egyre növekvő felület, amely a Jézus és Marx című kerekasztal közös értékeinkre vonatkozó alapkérdését indokolja –, s amire az egyik résztvevő, Antalóczy Attila választ is ad: „Meggyőződésem, hogy ez a (közös) operatív érték a szolidaritás. Szolidaritás a közösséggel és a természettel, a szó Szent Ferenc-i értelmében, ami nyilván sem az evangéliumok tanításától, sem a baloldaltól nem idegen. Csakhogy képesek vagyunk-e ezt a közös értéket politikailag is vállalni?

A politika tehertétele

A felvetett kérdés jogosságából semmit sem von le az a tény, hogy a marxista–keresztény dialógus vonatkozásában a politika ez idáig nem a kibontakozást és kiteljesedést segítette, hanem súlyos tehertételként jelentkezett még azoknál a tisztességes gondolkodóknál is, akik a maguk módján igyekeztek szabadulni a rájuk nehezedő, hatalmi érdekeket szolgáló befolyástól. Ahogy azt az ún. szocializmus évtizedei alatt Magyarországon is tapasztalhattuk.

De mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, hogy Marx valláskritikája sem szorítkozott a metafizika, illetve a teológia tételeinek eszmei-elvi cáfolatára, hanem annak politikai-gazdasági bírálatával is behatóan foglalkozott. Sőt, úgy is fogalmazhatunk, hogy a vallás világát érintő elvi kifogások a társadalom megváltoztatására irányuló forradalom előkészítését szolgáltak. Aki a világnézeti meggyőződést illetően engedékeny, az a világforradalom eljövetelét hátráltatja. Önmagában véve ezért sem könnyű feladat az Antalóczy által – egyébként ésszerűen indokolható – politikai szerepvállalás teljesítése.

Az előbbi fejezetben kifejtett gondolatmenetünk alapján azonban azt a következtetést sem vonhatjuk le elhamarkodottan, hogy a közéleti-politikai együttműködés érdekében viszonylag könnyen félre lehet tenni a világnézeti különbségeket. Marx szerint ugyanis – Feuerbach-hal ellentétben – a vallás nem individuális, hanem társadalmi termék: egy visszájára fordított világtudat. S mivel a marxizmusban új értelmet nyer a filozófia is – nem a világ magyarázatára, hanem megváltoztatására kell vállalkoznia –, ezért ha ezen a gondolkozási körön belül akarunk maradni, elkerülve az önellentmondás veszélyét, akkor a praxist nem fokozhatjuk le a rendszer járulékos fogalmára, mondván, először egyezzünk meg, aztán majd lesz valami. Mert vagy nem lesz semmi, vagy lesz ugyan valami, de a szándékolttól eltérő, nem várt eredményhez jutunk.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy a Marx és Engels által meghirdetett osztályharcról meglehetősen nehéz leválasztani a valláskritikát. S az sem véletlen, hogy a vallásról kialakított véleményük gyűjteményes kötetét (6) a kiadó tíz évvel később, a tényleges politikai praxis útjára lépett Lenin vonatkozó megjegyzéseivel kiegészítve adta közre, mely által nem a kritikai szempontok enyhülését, mint inkább radikalizálódását érzékelhetjük.

De már Marx is odáig megy A rajnai megfigyelő kommunizmusa című, 1847-es keltezésű írásában, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő, a szocialista felfogáshoz közelálló keresztény szociális törekvéseket is megsemmisítő bírálattal illesse: „A kereszténység szociális elvei az összes gazságoknak… kiegyenlítését az égbe helyezik, s ezáltal igazolják e gazságok további fennmaradását” (7). Egy Engelsnek írott levelének tanúsága szerint W. E. Ketteler (+1877), mainzi „munkáspüspök” tevékenységét is ellenszenvvel fogadja. Ezt írja: „Belgiumban átutazva, aacheni tartózkodásunk idején és a Rajnán felé utaztunkban meggyőződtem arról, hogy a papok ellen, különösen a katolikus vidékeken, energikusan fel kell lépnünk. Ebben az értelemben fogok cselekedni az Internacionálé révén. Ezek a kutyák (pl. Ketteler püspök Mainzban, a düsseldorfi kongresszus papjai stb.), ahol helyénvalónak látják, a munkáskérdéssel kacérkodnak.” (8)

Csakhogy Ketteler tevékenységét aligha lehetett elfogultság nélkül pusztán kacérkodásnak tekinteni. 1869. június 25.-én az offenbachi Miasszonyunk mezején tízezer munkás előtt tartott programbeszédében – melyet a keresztény munkásmozgalom Magna Chartájaként szokás emlegetni – a következőket mondta: „Mit használnak az úgynevezett alkotmányos jogok, melyekből a munkásoknak kevés haszna származik, ha a pénzhatalom ezeket a szociális emberi jogokat lábbal tiporhatja?

Ketteler probléma-fölvetése a gazdasági-társadalmi ellentmondásokat tekintve valójában azonos volt Karl Marx aggályaival. Marxot egyoldalú ítéletalkotásában nyilván világnézeti előfeltevése, a vallás társadalmi igazságtalanságokat konzerváló szerepéről vallott meggyőződése befolyásolta, amit talán tetézett Ketteler „lépéselőnye” is: Marx Tőkéjét három évvel megelőzve, 1864-ben jelentette meg A munkáskérdés és a kereszténység című könyvét (9).

A kereszténység forradalmisága

Ezzel összefüggésben fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon igaz-e Marxnak az az állítása, mely szerint a kereszténység a gazságok kiegyenlítését az égbe helyezi, s így a túlvilági viszonzás – jutalmazás és büntetés – hittétele elejét veszi a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemnek?

Az kétségtelen, hogy a transzcendens világnézet az ember létértelmezését új dimenzióba helyezi, ami azonban nemcsak a nyomorúság vigasztalását s ebből következően az igazságtalanságok passzív elviselését eredményezheti, hanem azzal ellentétes magatartásra is ösztönözhet. Ha elfogadjuk A Kommunista Párt kiáltványának az első fejezetében olvasható történelem-értelmezést, mely szerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története” (10), és „a kommunisták mindenütt támogatnak a fennálló társadalmi és politikai állapotokkal szembeforduló minden politikai mozgalmat”, akkor Marxnak és Engelsnek nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a forradalmak kitörésében olykor vallási motívumok is komoly szerepet játszottak. A XIV. században az első angliai parasztforradalom törekvéseinek igazolására biblikus jelszót választott: „Míg Éva szőtt és Ádám kévét hordott, ki látott akkor lovagot, lordot”. És az európai vallásháborúk hosszú évtizedei alatt, vagy az ugyancsak a vallás köntösébe bújtatott népfelkelések szinte mindegyike mögött súlyos társadalmi feszültségek húzódtak. Erre persze lehet azt mondani, ahogy a Kiáltvány mondja is, hogy a proletárforradalom a korábbi forradalmakat messze felülmúló minőséget képvisel. Mert „bárminő formát öltöttek is ezek az osztályellentétek, valamennyi elmúlt évszázad közös ténye az, hogy a társadalom egyik része kizsákmányolta a másikat” (11), a proletárforradalom viszont a kizsákmányolás minden formáját megszünteti. S ez valóban lehet hathatós ellenérv, de a kereszténység társadalmi passzivitásának igazolásával a marxizmus adós marad.

Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a Kiáltvány sommásan, egy-két epés megjegyzéssel intézi el a keresztény szociális mozgalmakat is: „Ahogy a pap mindig egy húron pendült a hűbérúrral, azonképpen a papi szocializmus a feudális szocializmussal. … A keresztény szocializmus csupán az a szenteltvíz, amellyel a pap az arisztokraták bosszúságát megszenteli” (12).

A Jens Harms által szerkesztett Christentum und Anarchismus című tanulmánykötet (13) viszont a vallás történelmi szerepét illetően – éppen a túlvilági s főként a végső időkre vonatkozó, eszkathológiai irányultsága miatt – a marxi kritikával szöges ellentétben álló következtetésre jut: mindez arra nyújt pótolhatatlan lehetőséget, hogy az ember a maga körülményeit, az őt körülvevő társadalmi valóságot egy – az apokaliptika színes képi gazdaságával felruházott – ideális világból szemlélje, s ennek alapján mondjon róla bírálatot. A súlypont-áthelyezés nem a lét síkján történik, ahogy Marx és követői feltételezték – hiszen az evilági élet, mint érdemszerzési állapot semmiképpen sem elhanyagolható jelentőségű a végkimenetelt illetően –, hanem a szemléletmódban van: a tapasztalati világot felülmúló prófétai jövendölések arra figyelmeztetnek, hogy az embernek mindig marad és lesz tennivalója, mert ehhez a megközelíthető, de saját erejéből soha el nem érhető ideális világhoz kell mérnie önmagát és cselekedeteit, közösségi életét és társadalmát. A zsidó–keresztény hagyományra épülő messianisztikus végidő-várás, ahogy azt Heiner Koechlin Anarchismus und jüdisch-christliche Endzeiterwartung című tanulmánya bizonyítja (14), nem passzivitást eredményez, hanem az Örökkévaló gondviselésével együttműködve az embertársaiért áldozatot is vállaló ember hősies helytállását és mindvégig követelt kitartását szorgalmazza.

Ha pedig ezen a területen búvárkodva mélyebbre akarunk hatolni, az említett hagyomány távolabbi hatástörténete után kutatva, akár vissza is fordíthatjuk a marxista valláskritika idevonatkozó érveit: hivatkozhatunk a marxizmus messianisztikus gyökereire és arra is, hogy a Marx által megálmodott tökéletes társadalom sem tekinthető egyébnek, mint utópiának. Hiszen itt is, mint Izajásnál (2,4) a kardot ekevassá, a lándzsát szőlőmetsző késsé kovácsolják, ami nemcsak az örök békét, hanem a közösen birtokolt javak bőségét is jelképezi (15).

A felszabadítási teológia

Az eddig számba vett nehézségek ellenére azonban van a világ egyik legszegényebb részén, mintegy fél kontinensre kiterjedő régiójában egy több évtizede élő mozgalom, amely a marxisták és a katolikusok együttműködésének hatékonyságát példázza: Latin-Amerikában a hatvanas-hetvenes években született felszabadítási teológia. Elnevezése egy perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérrez 1971-ben megjelent könyvének, a „Teología de la liberación”-nak a címéből származik.

Anélkül, hogy ennek a szerteágazó és számos országra – Kolumbiára, Chilére, Argentínára, Bolíviára és Nicaraguára – kiterjedő mozgalomnak a teljes, teológiai és politikai tévedésektől sem mentes spektrumát be akarnánk mutatni, ezúttal csak néhány jellemző vonását idézzük föl, amelyek alapján érzékelni lehet a teológiát és társadalmat egyaránt megújítani kívánó törekvéseknek a különlegességét és erejét.

Egy jezsuita szerzetes, Ernesto Cardenal még a Somoza-diktatúra évtizedei alatt Nicaragua egyik kis szigetén, Solentinamében szegény halászokból álló közösséget szervezett, amelynek tagjai lelkipásztorukkal együtt olvasták és értelmezték az evangéliumot, keresve nyomorúságos életük gondjaira az isteni kinyilatkoztatás válaszát. S mivel a diktatúra ellen fegyveres harcot hirdető kommunistákkal is kapcsolatban voltak, ezért a társadalmi igazságtalanságok felszámolására irányuló elszánt akaratukban keresztény meggyőződésük a marxizmussal ötvöződött.

Jézus tanítványai – ugyanúgy, mint ők – halászok voltak. Ezért azt gondolták, hogy a Szentírás tanítása nemcsak nekik, hanem róluk is szól. Ennek alapján feljogosítva érzeték magukat arra, hogy a kinyilatkoztató Isten üzenetét teljesen szabadon értelmezzék.

Cardenal atya összegyűjtötte és ki is adta ezeket az evangéliumi versekhez kapcsolódó magyarázatokat (16). Egy részletét – a Nikodémus és Jézus találkozásáról (Jn 3, 1-21) szóló fejezetnek egyik versére vonatkozó reflexiókat – az alábbiakban idézzük:

A János-evangéliumban ez áll: „De aki az igazságot teszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jusson: tetteit Istenben művelte.”

Egy fiú azt mondja: – Ha mi a társadalmi változás hívei vagyunk, kedvünkre való, ami itt elhangzik.

És egy másik: – Úgy látom, hogy itt a gyakorlatról van szó. Azt mondja: ,Tetteit Istenben művelte.’ Szóval elég a puszta imádkozásból.

Olivia: – Jézus nem valami mennybéli Istenről beszél, aki messze van tőlünk, hanem olyan Istenről, aki maga a szeretet. Hogy meglássuk, ha valaki Istenben műveli tetteit, a szeretetet kell látnunk.

Én azt mondom: – És ez az Isten, akit Jézus bemutat, nem a mennyben lakozik, ahogyan Olivia mondja, hanem az emberek cselekedeteiben. Ha meg akarjuk keresni Istent, az emberek felszabadítását célzó tetteiben kell őt keresnünk”. (17).

De természetesen vannak, illetve voltak ennek a teológiai fölfogásnak nemcsak a néptömegek névtelen tagjaiból verbuválódott követői, hanem nemzetközi hírnevet szerzett személyiségei is – mint például Helder Camara, brazil érsek és honfitársa, Leonardo Boff –, akik a hivatalos vatikáni elutasítások ellenére egyre inkább megkerülhetetlennek vallották a marxizmus és a kereszténység eszmevilágában formálódott felszabadítási teológia megoldási kísérleteit. Ha a mozgalomnak sikerül korrigálnia naivitásából és az útkeresés bizonytalanságából fakadó tévedéseit, akkor bízhatunk abban, hogy képes lesz hiánytalanul integrálódni a katolikus egyház teológiájába. Erre engednek következtetni a felszabadítási teológia „szülőföldjéről” érkezett Ferenc pápa megnyilatkozásai. És ezért tehette Patsch Ferenc jezsuita főiskolai tanár A felszabadítási teológia – korunkban című tanulmányában (18), az alábbi elgondolkodásra és lelkiismeretvizsgálatra késztető megállapításokat: „Hál’ Istennek, mára mind több egyházi vezető is észreveszi, hogy a XXI. században a vallások és egyházak hitelessége nemcsak tevékenységeik lelki aspektusaitól, értékrendjük elvi vonzóerejétől függ, hanem attól is, milyen gyakorlati szerepet képesek játszani az emberi szenvedés, nélkülözés és nyomor mérséklésében. …A globális változások súlyos társadalmi következményekkel járnak, melynek elsődleges kárvallottjai éppen a legsebezhetőbb, legkiszolgáltatottabb, legszegényebb rétegek. A zsidó és keresztény kinyilatkoztatás követői persze jól tudják: éppen ők, Isten szegényei (anawim) azok, akik – hitünk ősegyházi eredetű legszebb hagyományai szerint – az egyház valódi »kincseinek«, voltaképpeni »gazdagságának« számítanak.”

***

Magyarországon a növekvő szegénységen túl egyéb szempontok is inspirálhatják a marxisták és a keresztények közeledését, amelyek új fejezetet nyithatnának az Új Egyenlítő kerekasztal-beszélgetésében.

Giczy György

 

Jegyzetek:

  • W. Goethe, Életemről, Költészet és valóság, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982., 144. o.
  • Karl Marx és Friedrich Engels Művei, (a továbbiakban: MEM), 1-48. kötet, Sajtó alá rendezte a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége, Budapest, 1957., 22. k., 63. o.
  • A teológus az egyházban, Szent István Társulat, Budapest, 1973., 17. o.
  • Új Ember, 1961. április 30., in: Szög és olaj, Vigília Könyvek, Budapest, 1982., 36-38. o.
  • Gál, im. uo.
  • Marx, F. Engels, A vallásról, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1961.
  • 65. o.
  • MEM, 32.k., 221. o.
  • bőv.: Giczy György, Egy mozgalom mementója, Keresztényszocialisták Magyarországon, in: Tekintet, 2005/3. 98. o.
  • Marx, F. Engels, A Kommunista Párt kiáltványa, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983., 35. o.
  • 56. o.
  • 60-61. o.
  • Beitrage zu einem ungeklarten Verhaltnis, hrsg. von Jens Harms, Athenaum, Frankfurt am Main, 1988.
  • vö. im. 119-148.o.
  • 120-121. o.
  • A solentinamei evangélium, Magvető Kiadó, Budapest, 1985.
  • 251-252. o.
  • sapientia.hu

A szerző teológus

*Előzmények: Új Egyenlítő kerekasztal, Jézus és Marx – Vannak-e közös értékeink ÚE. 2015. október), Platthy Iván: Ne oldalakban gondolkodjunk ÚE. 2015. december)

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá