„Hazánkfiai munkás polgárokká képeztessenek”

Személy szerint ezen Eötvös Józseftől származó idézetet adtam volna meg címnek Agárdi Péter helyében. A fentebbi sor ugyanis ki- és megjelöli legújabb kötete lényegi mondandóját és kevésbé „professzoros”, mint a Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014. Egyfelől a 2010 utáni Magyarország talán legelhasználtabb szava lett a „nemzeti” jelző, hiszen már-már nemzetivé vált itt minden az adóhivataltól a dohányboltig, másrészt az olvasóra némileg riasztóan hat a vaskos könyv hosszadalmas címe. Ugyanakkor értem és megértem a szerzői szándékot, hogy a „nemzetet” vissza akarja venni a rá előszeretettel hivatkozó és vele oly gyakran visszaélő (kultúr)politikai ordasoktól, akiktől a kultúrát van miért féltenünk. Éppen ezért nemcsak egy „egyetemi jegyzetet” tart kezében az olvasó, ez némileg előnye, némileg hátránya is a könyvnek, mivel Agárdi néhol „tanár bácsisan” alapos, míg néhol elken vagy elhallgat bizonyos dolgokat.

 

Maga a könyv egy túlságosan hosszúra nyúlt módszertani bevezetővel indul, véleményem szerint itt nyugodtan lehetett volna tömöríteni, ebből a szempontból a kultúrafelfogásról szóló alfejezet a legfontosabb, amiben a szerző akaratlanul is a könyv témáját próbálja megjelölni: „Még nem művelődéspolitika (bár igyekszik hatni rá), de már nem kultúrfilozófia (jóllehet merít belőle).”

Az idézett szövegnél, a könyv egészét látva, kiderül, hogy a hangsúly a zárójeles részen van. Látható, hogy az eszme- és művelődéstörténet ingoványos határvidékére érkezett a szerző. Innen viszonylag könnyű elmerülni a politika-, pedagógia-, irodalom- értelmiség- és sajtótörténet bugyraiban az egyik oldalon, vagy elkeveredni a történelmi arcképtárlatban a másikon. Mindehhez az emlékezetpolitika frontja is társul, ahol Agárdi időről időre keserű őszinteséggel lép ki önnön szerepéből. Szó se róla, örülünk, különösen a mai világban, ha az ember vállalja véleményét, de a jelenlegi miniszterelnök érdemtelenül túl sokszor szerepel ezáltal a könyvben.

A bevezető fejezet másik érdeme és a könyv nagy erénye, hogy a hagyományos hármas felosztás helyett a szerző négy és fél felosztást alkalmaz. Így a liberális, a konzervatív és a szocialista mellé – mint hazai és régiós sajátosság – teljes joggal felveszi a „radikális népi-nemzeti, populista” irányzatot. A már említett „feles” a posztmodern lenne, de ott csupán kitekintéssel él a szerző.

Agárdi könyvének egyik „hőse”, a már említett Eötvös József, akit voltaképpen minden kultúrfelfogás magáénak érez és utolérhetetlen mintaadónak tekint. Mint ismeretes Eötvös szép- és közírói munkássága mellett aktív és sikeres politikai pályafutást tudhatott magának, miniszterként lerakta a modern oktatásügy alapjait. Alakja mintegy elhomályosítja a dualizmus korának nagy formátumú művelődéspolitikusait: a vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot 16 éven át betöltő Trefort Ágoston neve csak kétszer, említés szintjén szerepel a könyvben, Wlassics Gyula pedig érdekes módon a Prohászka Lajos alfejezetben kapott helyet, mint a reformkonzervativizmus előfutára (62-63. o.). Csáky Albin egyszerűen kimaradt. Holott ezen férfiak alapvetően meghatározták és lendítették előre a magyar művelődés és oktatás irányát a dualizmus korában.

A konzervatívokról szóló fejezetben érdemes lett volna körüljárni a magyar konzervativizmus sajátosságait, különösen az 1990 utáni részben – röviden csak annyit, hogy a radikális jobboldaliság nem feltétlenül konzervativizmus, továbbá az antalli „még klasszikus konzervatív” felfogás mellett és helyett az orbáni rezsim egy erőszakosabb és mediatizáltabb vonalat vitt és visz.

Másfelől a fejezet abszolút erénye, hogy Agárdi minden szereplőjében igyekszik meglátni a maradandót és az emberi értelemben vett jót. Azt hihetnénk, hogy az 1919–1945 közötti hegemón kultúrafelfogás legnagyobb hőse Klebelsberg lenne, mint arra szerepe ítélné, de kellemes csalódást nyújtott Prohászka Lajos vagy Szekfű Gyula portréja. Klebelsberg kapcsán Agárdi nem hallgatja el, hogy az oktatásra szánt jelentős költségek katonai kiadásokat fedtek el (53. o.), ebben az értelemben a gróf legnagyobb érdeme, hogy a trianoni trauma árnyékában, az összeget „átcsoportosítva” tudta megreformálni az oktatásügyet. A neonacionalista irányvonal vadhajtásairól, különösen a 2010 utáni állapotok fényében a zsidókérdés helyett lehetett volna a mamutberuházásokra kitérni – ha másban nem is, de ebben a kormány utolérte eszmei elődjét. Az alfejezet vitathatatlan erénye, hogy pontosan és tárgyilagosan igyekszik bemutatni a Horthy-korszak eszmei alapvetését és a gróf ehhez mérten vett mozgásterét. Kornis helyett úgy hiszem tudománypolitikai és teoretikusi szempontból is szerencsésebb választás lett volna a tragikus sorsú Magyary Zoltán bemutatása.

A Tisza-portré kapcsán nem hiszem, hogy az emlékezetpolitikai csetepaté lenne az érdekes (43. o. 46. lábjegyzet), bár nem minden tanulság nélküli lenne összehasonlítani Tisza István utóéletét a Horthy-korszakban és 1989 után, különösen a szélsőjobb viszonyában. Az Ady–Tisza problémát sikeresen körbejárta a szerző és többször is visszakanyarodott rá.

A modern konzervativizmus ismertetésénél egyértelműen Jankovics Marcell portrévázlata lett a legsikerültebb (66. o.), itt nyugodtan lehetett volna érvelni Jankovics szimbolikájával, ami animációs pályafutásán végig nyomon követhető. A Kultúra és a Civilizáció szembeállítása már a Fehérlófia (1981) című animációs filmjében gyönyörűen kirajzolódik – némi egészséges erotikával megfűszerezve.

A „liberális, modern, urbánus” címszó alatt futó fejezet a szerző kedvenc terepe, olyannyira, hogy a 79. oldalon szenvedélyes vallomásba csap át a mű. Érezhető Agárdi elfogultsága és az a szándék, hogy minden, számára progresszív elemet belepasszírozzon ebbe a dobozba, ezért az olvasó ne lepődjön meg, ha Fülep Lajos, Bartók Béla vagy éppen Bibó István nevével itt találkozunk.

A megtámadott és – némileg joggal – szitokszóvá vált liberalizmust alaposan körbejárva vezeti be az olvasó elé. Kétségtelenül nagy erénye a könyvnek, hogy (a szerző által is kedvelt) egyes eszmei áramlatokat térben és időben elhelyezi, majd egy folyamatosan megújuló hagyomány láncára felfűzi.

A fejezet egy hátborzongatóan aktuális Ignotus Pál-idézettel indít, de az első döbbenet után csupán helyzetelemzést kapunk. Agárdi megelégszik azzal, hogy a két Ignotustól elindulva Babitson és Szerb Antalon keresztül eljussunk keserű jelenünkig. Hiányzik a magyarázat. Az egykori SZDSZ és a SZDSZ-közelivé vedlett posztmarxista értelmiség felé meglehetősen tompa kritikát fogalmaz meg, amikor az elmúlt 25 év eredményei és visszásságai kapcsán a „jogosulatlan, történelmietlen, doktriner államtalanítást” említi meg egyedüliként. A piaci fundamentalisták és a magukat baloldalinak képzelgő liberálisok felelőssége megkerülhetetlen az orbánok és a gyurcsányok létrejöttében. Ezt kár tagadni vagy még inkább elhallgatni.

A Bibó-rész történeti áttekintése jó, különösen az utóéletre nézve az. A szerzővel együtt magam is úgy látom, hogy Bibóra előszeretettel hivatkoznak, de műveit egyre kevésbé olvassák. A szerzővel szemben én Bibót egyértelműen és kizárólagosan baloldalinak tartom, erre különösen a Nyugati társadalomfejlődés értelme című „tanulmánya” a lehető legjobb példa. A fejezet végén csak az egykori szakkollégistákat szembesíti Bibóval, holott a rendszerváltó balliberális értelmiség is feladta, részben vagy egészben megtagadta Bibó örökségét (még ha hívebben is ápolták azt, mint az egykori szakkollégium konzervatívvá hízott, dagadó bendőjű és pénztárcájú képviselői).

Nem tudom mi lehetett a szerkesztői döntés hátterében, de a liberálisok után szerencsésebb lenne, ha a „baloldali, illetve szocialista” fejezetet következne. A komoly történeti áttekintés után lényegében ott folytatódik az eszmefuttatás, ahol az urbánusoké megszakadt. Az Aczél-portré meglehetősen hiányos, a híres-hírhedt „TTT” a liberálisoknál került terítékre, az egyetlen lényegi momentum, ami megmarad az ifjú és elkövetkező olvasóban: Aczél – az általános politikai gyakorlattal ellentétben – saját maga írta beszédeit és egyéb írásait. Ha valahol, akkor igazán itt lehetett volna beszélni a „kultúrához való jog” érvényesüléséről, a „magas kultúra” demokratizálásáról, az olcsón hozzáférhető mégis igényes kiadványokon át a statisztikákkal igazolható társadalmi mobilitáson keresztül egészen a magyar film mai napig utolérhetetlen aranykoráig. Aczél legmaradandóbbat mégis „értelmiségpolitikusként” alkotta: tudta használni az írókat és a viszony némileg kölcsönös volt – Jancsó Miklós szellemesen emlékezett erre a viszonyra az Isten hátrafelé megy (1991.) című filmjében.

Ugyanakkor a fejezet erénye, hogy Agárdi négy problematikus, de felvállalható, továbbgondolásra érdemes demokratikus szocialista hagyományt, ill. örökséget is felvillant. Lukács György és Demény Pál mellett mégis az erdélyi Korunk folyóirat körét érzem fontosnak, amennyiben jelzi, hogy a trianoni trauma ellenére sem szakadt meg az eszmei folytonosság a határon kívül rekedt régiókkal és ezen magyarok időnként tisztábban és messzebbre láttak. Ez napjainkban, amikor a jobboldal politikai aprópénzre próbálja váltani a sérelmi politizálást, amíg a politikai baloldal legjobb esetben is csak a xenofób antinacionalizmusig jut el, roppant fontos és tanulságos is egyben!

A József Attila-fejezet kapcsán értékes összefoglalót kapunk a költő értekező prózai oldaláról, amit az irodalomtörténet az utóbbi években kezdett el komolyabban feltárni, amiben Agárdi Péternek is komoly szerep jutott az N. Horváth Béla és Tverdota György által vezetett kutatói csoportban. Mégsem hanyagolható el két momentum, ami nem teljesen lett kifejtve.

Először is József Attila teoretikus írásai javarészt asztalfiókok mélyéből, töredékekben kerültek elő a „komor feltámadás” után. Másfelől írásait, eredeti eszmefuttatásait az antisztálinista baloldal fedezte fel, majd Szabolcsi Miklós és még inkább Gyertyán Ervin munkássága nyomán jutott el a szélesebb közönséghez – így a maga korában sem a A szocializmus bölcselete, sem a Hegel, Marx, Freud, sem az E sorok írója költő… kezdetű töredék nem hatott. Ebben egyébként ez olvasható: „nem azért vallja magát szociáldemokratának a költő, ha már választania kell, mert visszariad a harctól, […] hanem azért, mert a szociáldemokratáknak nincsenek a munkásosztály hősiességébe vetett illuzióik. Tudják, hogy a munkások húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses lakást szeretnének s akik szocialisták, azért azok, mert látják, hogy a kapitalizmus gazdasági törvényeinek fonalára akasztott husvéti sonka az ő fejük fölött elérhetetlen magasságokban függ.” A klasszikus proletariátust felváltó prekariátus korában is megállja a helyét a fentebbi idézet és egyben fogódzót is adhat.

Végezetül, de nem utolsósorban, a „populista” kultúrafelfogásról, amibe Agárdi a népieket számítja. A fejezet elején megpróbálja eszme és politikatörténeti alapon értelmezni a „népi”, illetve a populista-plebejus fogalmat, azok eredetét, a fogalom változását 1945 és 1989 után. Mármost a népiek – miként a szocialisták, az urbánusok és a konzervatívok – nem képeztek egyetlen homogén eszmei tömböt, de abban mélyen egyetértettek, hogy a két világháború közötti Magyarország legnagyobb problémája a földkérdés és a parasztság helyzete. A „paraszt” alatt nem a városi bunkót kell érteni, hanem azt a vidéki életformát, ami számottevő kiegészítő kereseti tevékenység nélkül önfenntartásra képes. Ez különbözteti meg leginkább a nyugati farmertől, aki már kifejezetten a piacra termel.

Ezt a fajta hagyományos parasztságot elsodorta és maga alá temette a történelem. A falu modernizálódott, a munkát gépesítették, a vidéki lakosság zöme városlakóvá, legjobb esetben hobbikertésszé vált – gondolhatunk itt a fővárosi agglomeráció környékére. Ebből a szempontból már a rendszerváltás hajnalán is avítt és hazug volt a népi-urbánus ellentét, a jobboldal amolyan kulturális önmeghatározásként használta – kevesebb sikerrel – a mai vidék nem a parasztromantika, hanem az Üvegtigris világa.

A fejezet legjobban kidolgozott alakja kétségkívül Németh Lászlóé. A rá jellemző sajátos felfogás, a minőségszocializmus mellett ott áll a hígmagyar kirekesztő szemlélete is, de folyamatos önkorrekciói, vitái és változó magatartása, útmutató felfogása az „emelkedő nemzetről” mind a mai napig értékes eszmei ösztönzést adhatnak – mindenkinek.

A 274 oldalas kötet hatalmas bibliográfiai apparátussal dolgozik, ami az egyes téma iránt érdeklődőket orientálni tudja. A négy kultúrafelfogásról a megértést segítendő egy jól használható és alapos, összehasonlító Függelékkel zárul a könyv. Apró szépséghiba, de a kötet végén elhelyezett mutatók sajnos pontatlanok. Végezetül a rendszerváltás/rendszerváltozás fogalom használata sem egyértelmű. Ennek ellenére összességében elmondható, hogy a kötet vélhetőleg az elkövetkező 20-25 évben egyetemisták ezreinek életét fogja – jó értelemben véve – megkeseríteni, bár kétségtelenül felhasználó- és olvasóbarát, mivel egy oldaltáskába is belefér, és könnyedén olvasatja magát a könyv.

Szeretném hinni, hogy az egyetemi hallgatóság mellett az eljövendő politikai baloldal is kezébe veszi Agárdi könyvét, leginkább azért, mert a tágan vett kultúra visszaszerzéséhez, egy esetleges emlékezetpolitikai narratíva kialakításához – az említett hibái ellenére is – fontos támpontot adhat a könyv. A jobboldalnak ma erős kulturális csoportképző ereje van, a baloldalnak voltaképpen mindent elölről és újra kell kezdenie. Nagy feladat, de a későn jövők „szerencséje”, hogy kész anyagokkal lehet dolgozni, van miből meríteni és legfőképp van ideje felállni.

Soraimat Eötvössel kezdtem, úgy hiszem vele is érdemes végeznem, mert az alábbi írása mindannyiunk számára kötelező érvényű gyakorlati feladat: „fontosabb ügyünk nincs, mint hogy mívelődésünkön dolgozzunk, s hogy ez kizárólag nemzeti ügyünk, mert a nemzet jövője ettől függ.”

 

Csókás Máté

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá