HIÁNYOK – Agárdi Péter: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847 – 2014 című könyvéről

Elfogult várakozásokkal vettem kézbe Agárdi Péter Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014 című könyvét. Hiánypótló mű. Kettészakadt szellemi életünk egyre aránytalanabb. A FIDESZ tökélyre fejlesztve a szimbolikus látványpolitizálást – visszamenőleges hatállyal újraírja történelmünket. A százéves világháborúra emlékezve láthatjuk, hogy aki egykor hadat üzent, annak újra ott áll a szobra „az ország főterén”, aki pedig ezt nem tudta jóvátenni, azét sürgősen eltakarították onnan. Ennek a projektnek keretében lenne köztéri szobra Horthynak, Hómannak, és mindazoknak, akikkel még nem célszerű előhozakodni. Eljött az ideje Ságvári Endre leváltásának is. Szabó Ervinét ugyan elsiették. Majd…

A baloldal szörnyülködve hápog. Neki már rég nincsenek szimbólumai. Nem ismeri a történelmet; sem a másik fél ikonjait, sem a sajátjait. Ha ismerné, akkor nem nézte volna tétlenül a millenniumi koronaúsztató csinnadrattát. Elvégre István király volt a maga korának brüsszelitája, aki megvédte a magyarság jövőjét a koppányokkal szemben. De nem kellett a baloldalnak a háromszáz éves Rákóczi szabadságharc sem. A világháború centenáriumát sem akarja kihasználni. Pedig magas labdát kapott. Maga a nemzetvezető üzente Erdélyből, hogy „a baloldal mindig ráront a saját nemzetére”. Most vissza lehetett volna kérdezni: vajon baloldali kormány vitte-e be a nemzetet két világháború poklába. (Ráadásul az elsőnek Trianon volt a következménye, a másodiknak pedig része volt az önpusztító holokauszt. A két világháború magyar áldozatainak milliós nagyságrendjével Trianon sem versenyezhet. Nemzeti szempontból sem mindegy, hogy magyarjainkat gyilkolják, vagy csak elcsatolják.

Sajnos, Agárdi témája nagyon is aktuális. Ő azonban látványosan kerüli a politikai aktualizálás lépten-nyomon kínálkozó lehetőségeit. (Tudjuk, csaknem negyedszázad alatt, egyetemi szemináriumokon alakult ki ennek a könyvnek az anyaga, és a tanár szerzővé válva sem korrigált.) Itt csak az olvasható, amit a cím beígér. Részletes, pontos leírása mindannak, mit gondoltak jeles elődeink nemzeti értékről, kultúráról. Ennek tanulságait aztán szembesítse a jelennel az olvasó. Ebből következnek Agárdi könyvének potenciális értékei és hiányosságai.

Ezt a könyvet kevesen olvassák el majd elejétől végéig, de nagyon sokan fogják használni. Kétség sem fér hozzá, hogy a szerző művével leginkább a szimbolikus politizálástól egyelőre tartózkodó baloldal prominenseinek próbál segíteni, ám a megfogalmazás arról árulkodik, hogy titokban igényt tart az egész szakma figyelmére. Nem is alaptalanul. Munkáját azok is használni fogják, akik nem mernek hivatkozni rá. Sokan fogják utálni, de kevesen vállalkoznak arra, hogy nyíltan ledorongolják. Agárdi nagyon is a tényekre szorítkozik, ezek – tudjuk – makacs dolgok.

A műről könnyű képet kapni. Elég rápillantani a harmincoldalas bibliográfiára, átfutni a tartalomjegyzéket és áttanulmányozni a négy modern magyar kultúrafelfogást összehasonlító Függeléket.

Agárdi ügyes szerkesztői fogással Eötvös Józsefet kiemeli a többiek elé, így nem kell utólagos skatulyákba beerőltetnie a nagy elődöt, akit úgyis valamilyen módon mindenki magáénak vall. Ennél sokkal izgalmasabb, hogy nem három, hanem négy kategóriát állít fel a tárgyat képező eszmék-jelenségek vizsgálatához. Európában a mai pártok, eszmei politikai irányzatok lényegében a francia forradalom hármas jelszavát osztották szét maguk között. A liberálisoké lett a szabadság, a szocialistáké az egyenlőség és a keresztény konzervatívok hivatkoznak a testvériségre, mint a valóság elkerülhetetlen bajainak leghatásosabb orvoslatára. Agárdi felosztásában nálunk a többi hárommal egyenlő szerepet játszanak a „radikális népi-nemzeti vagy populista kultúrafelfogás képviselői”.

Ez a könyv legizgalmasabb, egyben legproblematikusabb fejezete. Ez nem Agárdin múlik, a valóság ilyen ellentmondásos. A két világháború között lettünk a „hárommillió koldus” országa, és ugyanekkor jutottak el mérvadó értelmiségiek addig, hogy „a parasztságot tekintsék a nemzet legősibb, legautentikusabb, a magyar kultúra gerincét alkotó osztályának”. És ebből az is következik, hogy a népnek ne csak megírható sorsa legyen, hanem legyenek hozzá írói és – ugyancsak a népből fölemelkedő – olvasói is. Persze ennek a megvalósítása nem volt egyszerű. A népi teóriákat különösen kvalifikált értelmiségiek – Szabó Dezső, Németh László stb. – hirdették. (Ugyanez elmondható a falukutató szociográfiák szerzőiről is.) Nagyon kevés Veres Pétert tudott ez a mozgalom felemelni az alkotói lét színvonalára. Ami a hármas jelszót illeti, a népiek mindegyikre igényt tartottak. Az egyenlőség nevében követelték a fölreformot; a szabadság nevében lázadtak az elnyomó államhatalom ellen, és szerették volna megvalósítani (agrárszocialista elődjeik szellemében) az elnyomottak testvériségét is – de ez ment a legnehezebben. Állandó útkeresésük, sajnos, a történelem zsákutcáiba is vezette őket. Az antiszemitizmus például búvópatakként kísérte további pályafutásukat, később sem tudtak megszabadulni tőle.

Pedig úgy látszott, hogy sikerülni fog. 1945 után a kommunisták velük kötöttek a múltra fátylat borító szövetséget. A Kádár-korszakban Illyés, Németh Lászlót is összehozta Aczél Györggyel. Az örök kísérletező már nem mélymagyarban és hígmagyarban gondolkodott, hanem egy Kert-Magyarország formájában megvalósulható szocializmusról álmodozott. De ez sem jelenti, hogy az általa létrehívott áramlat irányt váltott volna, csak ő került ki a fősodorból.

A ’70-es, ’80-as évekre a magyar falu teljesen megváltozott. A hagyományos értelemben vett parasztság elfogyott. Ám a népi írók ideológiai hagyományai (a legrosszabbak is) tovább éltek. Ezt Agárdi Péter is látná és láttathatná, ha mostani szövegét kibővítené egy-egy rövid Csoóri Sándor- és Csurka István-portréval. Csoóri a rendszerváltás idején állt a dicsőség legfelső fokán. Szerencsére (az övére és mienkére is) nem akart konkrét hatalmat, beérte a Magyarok Világszövetségének elnöki posztjával. Csurka politikai és ideológiai pályafutása közismert. A rendszerváltás után az országos politika színpadára alkotta komédiáit.

A konzervatív keresztény-nemzeti kultúra felfogását tárgyaló fejezet Agárdi könyvének talán legvitathatatlanabb értéke. Klebelsberg Kunó és Kornis Gyula, Hóman Bálint és Szekfű Gyula vagy a nemrégiben újra felfedezett Prohászka Lajos alakját látható élvezettel vázolja fel a szerző. Nekem csak a Tisza István-portréval vannak problémáim. Tisza „szembeállítja a természettől fogva a magyarokat és az akart magyarokat”. Vagyis kódoltan zsidózik. Az ország első számú magyar politikusa persze még pontosan tudja a határokat. Asszimiláns zsidók nélkül a magyarok még reménytelenebb helyzetbe kerülnének Szent István Magyarországában. Ő nem ellenséget lát a zsidókban, hanem ellenfelei között, sőt inkább mögött lát zsidókat. De ez csak egy első lépés azon az úton, amely Trianon után majd elvezet az új háborúig, a holokausztig, a teljes nemzeti önsorsrontásig.

Agárdi dühítően eufemisztikusan rajzolja meg Tisza-portréját. Óvatosan jegyzi meg, hogy „szakmai és aktuálpolitikai” viták egyaránt folytak és folynak Tisza felelősségéről az I. világháborús magyar szerepvállalásban. Ezzel minden problémát ki lehet kerülni. Nem ártana leszögezni, hogy ez volt történelmünk legérthetetlenebb háborúja. Hogy ellenfeleink mit akartak elérni, azt tudjuk, mert elérték. De mi? Ha győzünk, és területeket annektálunk, meginog kivételezett helyzetünk a Monarchiában. Tisza személyes felelősségéről persze lehet vitatkozni. Megakadályozni biztos nem tudta volna a háború kitörését, de ettől függetlenül nem volt kötelező a tökfölösleges vérontás felelősségét magára vállalnia. Sajnos, ebben a kérdésben nemcsak ő volt képes rosszul dönteni, hanem a nemzeti jobboldal őt követő képviselői is.

A háborús probléma óvatos kerülgetése lehet az oka annak, hogy Agárdi később nem tér ki Ady háborúellenességére sem. Pedig Ady nemzete iránt érzett felelősségének a legfényesebb bizonyítéka, hogy ő az első pillanattól kezdve szembement a háborús hisztériával, noha az még a Nyugat oldalait is elöntötte.

A liberalizmus terrénumán Agárdi boldogan kalandozik. Ady mellé Jászi Oszkárt állítja párba. A Nyugat szellemiségét Ignotusszal reprezentálja, Babits Szerb Antallal kerül egy párba, Bartók mellé Fülep Lajost és Imre Sándort sorakoztatja fel Szubjektív, ötletszerű társítások, ám érdekes asszociációkra adnak lehetőséget. Agárdi értékrendjében külön kis esszé jár Márai Sándornak, az igazi polgárnak, és Bibó Istvánnak, a magyar társadalomtudományok vitathatatlan óriásának. Nem tartom ugyanakkor szerencsésnek, hogy Bibó István uszályába csomagolja be az SZDSZ teljes szellemi holdudvarát. Impozáns névsor, ám nekem mégis a viccet juttatja eszembe, miszerint az SZDSZ egy olyan képződmény, amelynek minden egyes tagja okosabb, mint a párt egésze. El kell ismerni, hogy Agárdi vattába burkolva ugyan, de aránylag pontos képet fest a liberális művelődéspolitika hibáiról. Ezek közt megtalálható az „aufklérista reformszigor”, „a szabadság tőkelogikájú értelmezése”, „az állami szerepvállalás illuzórikus leépítése”, és az esetenkénti „belterjes személyzeti politika”. Ezzel a liberálisok is hozzájárultak a jobboldali populista hatalomátvételhez, amit majd meg lehet vitatni, ha túlestünk az unortodox illiberális perióduson.

Agárdi egész munkásságát ismerve borítékolható lett volna, hogy a baloldali, illetve szocialista kultúrfelfogás című fejezet tartalmazza majd a legtöbb személyes, innovatív felismerést. Ez a többlettudás kiválóan kamatozik, amikor Szabó Ervin és Kunfi Zsigmond alakját idézi fel. Pontosan átérzi Mónus Illés, vagy az általa is ismert Fejtő Ferenc küzdelmét a szektássággal. Szubjektivitását akkor érzem problematikusnak, amikor József Attila szerepét próbálja meghatározni a szocialista kultúrfelfogásban. Agárdi mint a költő prózai hagyatékát feldolgozó filosz csapat egyik oszlopos tagja, itt felsorolhatatlan mennyiségű argumentum birtokában tarthatja a költőt a szocializmus, a szocialista kultúra kiemelkedő teoretikusának. De ez távol sem ugyanaz, mint ami például Ady Endre szerepéről elmondható. Ady kétségtelenül hatott korának szellemiségére, ezt még reakciói is igazolták. József Attilának „pincéből tódult” ragyogása, a nagy költőt sem akarták benne észrevenni. A halála utáni harmadnapon elkezdődött utókor tette a helyére. Teoretikus munkásságával azért kezdtünk foglalkozni, mert egy ekkora költő minden megnyilvánulása érdekes. Összegyűjtött textusaiból fokozatosan emelkedett ki a verseitől függetlenül is letagadhatatlan értékeket hordozó elméleti munkássága. De hangsúlyozni kellene, hogy bár saját korának terméke, mégsem lehetett igazi hatással kora szellemi arculatára.

Ahogy közeledünk a jelenhez, Agárdi annál többet tud a témájáról, és annál jobban elbizonytalanodik, mi a publikus ebből a többlettudásból. Lukácsot és Révait még helyükre tudja tenni, de a Kádár-korszak elemzésénél már óvatos. Ezt nála ott érhetjük tetten, amikor elkezdenek szaporodni különböző – a bővebb elemzéseket helyettesítő – névsorai. Ezek a névsorok természetesen sokat elmondanak mindenkinek, aki az adott témában nem szorul Agárdira. Rokonszenves gesztus, hogy Agárdi a szocialista értelmiségi prototípusát Vitányi Ivánban látja – bár nem a legszerencsésebb választás volt őt Aczél Györggyel párban bemutatni.

Az Aczél-alfejezet viszont számomra, a könyv legnagyobb csalódása. Agárdinak megadatott, hogy személyesen ismerhette a magyar kultúrpolitika általa legnagyobbnak tartott három alakja (Eötvös, Klebelsberg, Aczél) közül az utolsót. Méghozzá annak utolsó éveiben dolgoztak együtt, amikor már Aczélt nem tartották vissza politikai megfontolások, hogy őszintén beszéljen bármiről is. Remélem, egyszer még módja lesz ennek a ragyogó témának a kibontására: Adva van egy tehetséges zsidó munkásfiú, amatőr színész, életművész, Radnóti Miklós áhítatos bámulója. Ezt az attitűdöt magával viszi, hatalma csúcsán is bámulattal tud nézni az általa nagynak tartott alkotókra. Amikor mindent elveszítve saját pártja börtönébe kerül, akkor hozza meg sorsa számára a szerencsét. Itt kerül össze a Magvetős Kardos Györggyel és másokkal, de elsősorban Kádár Jánossal. Aztán – ez egyedülálló jelenség az egész keleti blokkban – a börtönből kiszabadultak veszik át a hatalmat a szocialista láger legvidámabb barakkjának kulturális életében.

Aczél történelmi érdeme, hogy meg tudja győzni az értelmiségiektől idegenkedő Kádárt a magas kultúra szükségességéről. Ez az egyik legvonzóbb kirakat, amelyet Nyugatnak mutathatunk. Persze Kelet is nagyon figyel bennünket. Aczél még arról is meggyőzi Kádárt, hogy ehhez a két irányba figyelő kultúrpolitika sikeréhez az ő személye a legfőbb garancia. A három T meghirdetésével ennek a húzd meg, ereszd meg játéknak a szabályait próbálta átláthatóvá, követhetővé tenni. Döntéseit elemezve sohasem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy azok a kétfele megfelelés présébe szorítva születtek.

Aczél bő két évtizedig volt a magyar kultúra mindenható irányítója. Ebből nyolc évig (’74-től ’82-ig) Óvári Miklós hátteréből irányított. (Ez a Moszkva felé tett taktikai engedmény következménye.) Posztjáról akkor távozott, amikor Gorbacsov feltűnése után Aczélnak Kádárral lett konfliktusa. A hanyatló Kádár számára a moszkvai reformer nagy csapás volt. Már nem alkalmazhatta leghatásosabb fogását, hogy hátrafelé mutogatott Moszkvára, amelyet – népe szemébe kacsintva – közösen kell valahogy kijátszani. Ugyanakkor – kiváló politikai ösztöneire hallgatva – megérezte, hogy a peresztrojkát hirdető Gorbacsov reformjait a birodalom már nem fogja túlélni. Aczél viszont a felpezsdülő szellemi életben azt érezte meg, hogy a magyar államszocializmus hamarosan szétesik darabjaira. Legjobb lenne előre menekülni.

Én anno balról nem szerettem a szociál-feudalizmus zászlósurát, a mucsai Medicit (Melocco Miklós). Ma egyre gyakrabban kérek emlékétől bocsánatot. Aczél szeszélyesen hiú volt, de arra, hogy ő szolgálja legjobban az egyetemes magyar kultúra ügyét. Utódai már nem szolgálnak. Azt sem tudják, mit kellene. Agárdinak a jelenlegi baloldal dicsőségtáblára kiszögezett névsorok helyett azt kellett volna őszintén leírnia, katasztrofális az, amit Aczél utódai műveletek. A baloldal általános vereségének egyik csatatere épp a kultúra volt. A jobboldalnak van MMA-ja, Professzorok Batthyány Köre társulata, Prima Primissima díja. A baloldalnak e téren vannak hamvába holt kísérletei. Erről nem Agárdi tehet, de hallgatásával cinkosságot vállal.

Illetlen dolog valakinek a nevével játszani, de Agárdi Péter kiváló könyvét lapozgatva meg kell állapítani, hogy szerzője emlékeztet névrokonára, a néma leventére. Jó lenne tudni, hány évig tart még hallgatási fogadalma. Mert utána akár elektronikusan is kiegészíthetné művét használói örömére.

 

Rigó Béla

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá