Nem rém-, valóságmese

Rémmese. Nem időszerű. Talán ez a két rövid mondat fejezi ki az Új Egyenlítő 2015/decemberi számában megjelent Miért nincs „periferiális erőtér”? című írásomra adott kritikai válaszok jellegét. Csókás Máté politológiai, társadalmi, míg Pétervári Zsolt inkább gazdasági szemszögből és kiegészítésekkel reflektált a dolgozat általuk legfontosabbnak ítélt megállapításaira. Van azonban néhány olyan gondolat, amivel én magam is szívesen vitázok, és van, amelyek továbbgondolkodásra sarkalltak.

 

Pétervári reflexiójában a legérdekesebbnek és talán a legfontosabbnak azt találtam, hogy az eredeti írásban felvetett állítást – miszerint a centrális erőtér nem pusztán politikai, de társadalmi konstrukció is – azzal egészíti ki, hogy mindennek hátterét a kiépített gazdasági modell és az ezt minden körülmények között kiszolgáló gárda pozicionálása, valamint a megfelelő jogi alapok kialakítása biztosítja. Pétervári komoly és tömör kórképet ad a jelenlegi és a közeljövő várható gazdasági-társadalmi összefüggéseiről.

A jelenlegi rendszer működéséről azt írja, hogy „a humán tőke komplex reprodukcióját végző újraelosztási rendszerek vészes alulfinanszírozása, kiegészülve az autoriter rezsimekre jellemző presztízsberuházások forráslekötő hatásával, középtávon rendkívül súlyos demográfiai, munkaerő piaci, nyugdíjrendszeri sokkot eredményezhet, ami a 2020 után – részben az újonnan csatlakozó balkáni államok, részben a kétsebességes európai modellre való áttérés miatt – vélhetően elapadó uniós források hiányával együtt megpecsételi a rezsim sorsát.” Továbbá szerinte az Orbán-kormányt a következő időszakban azonban túl erősen szorítja majd a következő kampány, közelednek a 2018-as választások. Nagy lesz a nyomás, hogy a 2020-ig rendelkezésre álló uniós forrásokat idő előtt lehívják, vagyis az utána lévő időszakban, amennyiben a jelenlegi rendszer marad, annak fenntartása, a további előnyök lefölözése jóval nehezebb lesz. Igazából bármilyen más rendszer kiépítése és üzemeltetése is az lenne.

Addig azonban, ahogy Pétervári is utal rá, a Fidesz (és hű fegyverhordozója, a KDNP) „sajátos finanszírozási pillérei révén táplált jelenlegi felhalmozási ciklusa – a hazai államszocialista utódpárt történetéből jól ismert versenyelőnyöket nyújtó – évtizedekre elegendő szervezeti, pénzügyi, gazdasági, infrastrukturális és humán erőforrás-állományt tartalékol az orbáni utódpárt(ok) számára a 2026-ot követő rendszer éveire.” Ugyanakkor számos jel utal arra, hogy e pártkonglomerátumnak hasonló problémákkal kell majd szembenéznie, mint jelenleg a szocialistáknak. Ez ma már az elsöprő erejű kormányzati propaganda ellenére is láthatóvá válik, ez pedig nem más, mint a rendelkezésre álló pártos humánerőforrás mennyisége és minősége. Több a lekötelezett, mint az elkötelezett, vagyis a Fidesz holdudvara, sőt a szigorúbban vett pártapparátus és pártpolitikusi utánpótlásgárda ma már elsősorban cél- és érdek orientált és ez – bár cinikusan mondva pusztán csak a hatalom logikája – érezhetővé válik a választói csoportok számára is. És ez viszont már gondot jelenthet a későbbiekben a Fidesznek. Az ilyen kommunikáció ugyanis hiteltelenné, álságossá válik. Ráadásul lassan növekedésnek indul azok száma is, akik számára a valóság, saját sorsuk észlelése egészen más képet mutat, mint a kormányzati propaganda. Így a politikai lendület lassanként mérséklődhet, bár kétségtelen, hogy erejét egyelőre még nem veszti el. A 2026-ot követő években azonban tehetséges, fajsúlyos politikusokra lesz szükségük, de nem csak nekik, hanem a demokratikus oldal pártjainak is. Ahogy a Fidesz kongresszuson Lázár János megjegyezte: „Nem dőlhetünk hátra.” A Népszabadság ennek kapcsán azt írta: „Azt mondta, meg kell nyitni a pártot a fiatalok előtt, de nemcsak a »haverok« és a »törtetők« előtt, különben néhány ciklus után a Fidesz is a baloldal sorsára juthat. Lázár János beszéde végén vastapsot kapott.” (http://nol.hu/belfold/visszaszamlalassal-es-vastapssal-kezdodott-a-fidesz-kongresszusa-1579787) Talán csak a helyzetfelismerésnek örültek, talán önbiztatásnak szánták, talán egyelőre csak Lázár erősödéséről van szó, nem tudjuk. Az ellenben biztos, hogy Lázár, sértődésből-e avagy sem, rátapintott a gyenge pontra: nem látni ma igazán tehetséges, agilis, törekvő fiatalokat a Fidesz környékén. Sokkal inkább a miniatűr méretű KDNP környékén. A KDNP ráadásul hálás terep. Nem húzza le, nem sújtja őket a korrupció réme, s valóban, mintha törekednének is egy bár vaskalapos, avíttas, ám erkölcsileg tisztábbnak tűnő kép ábrázolására. Ráadásul aprócska csoport, a tehetségek hamar a topon találhatják magukat. Mindenképpen könnyebb dolguk van, mint egy olyan mamut- és hadsereg-szerű konstrukcióban, mint a Fidesz, amelyre nyilvánvalóan jellemzőek a nagy pártokat és vezérelvű közösségeket működtető kontraszelekciós mechanizmusok.

Mindeközben a társadalmi folyamatok, amelyeket a Fidesz szándékosan indított, hagyott és erősített meg, változtatási szándék hiányában tovább feszítik és szakítják szét az országot. Pétervári azt írja, „A globális krízis hatására – ellentétben az aktív szociálpolitikát alkalmazó uniós államok mindegyikével – az orbánizmus egy torz erőforrás-átcsoportosítást hajtott végre az egyes társadalomrészek között. E stratégia folytán az önmagán belül is polarizálódó középosztályi kétharmad 50%-ra zsugorodott, míg a roncstársadalmi közeg a társadalom csaknem felét teszi ki.” Az igazság az, hogy az elmúlt években az Orbán-kormány ideje alatt Magyarországon csak a leggazdagabb egymillió honfitársunk gyarapodott. Mindenki más – vagyis kilencmillió magyar állampolgár – rosszabb gazdasági/anyagi helyzetbe került. S jól mutatja a társadalmi igazságtalanságot, hogy minél szegényebb decilist vizsgálunk, annál nagyobb a szegényedés mértéke. A kormány tagjai is igen jól ismerik a statisztikákat, de nyilvánvalóan a kormányzati kommunikációban csak azokat jeleníttetik meg, amelyek politikai-kommunikációs céljaikkal találkoznak. Pontosan tudják tehát, hogy mi folyik az országban, hisz egyrészt ismerik a folyamatokat, másrészt ők azok közvetlen okozói. A változtatás szándékáról azonban szó nem eshet, hiszen egyrészt nem érdekük, másrészt a rendszer legfőbb ismérve, hogy mindig igazuk van.

Pétervári kiemeli, hogy számos feltétel hiányzik a centrális erőtér lebontásához, s hogy ezeknek csak egyike politikai jellegű. E kialakult vákuumhelyzetnek egyetlen nyertese jelenleg a Jobbik, vagy legalábbis annak látszódik. Azonban a Jobbik nem valódi alternatíva, mert a kihívásokra csupán egy radikálisabb, de lényegében ugyanolyan jellegű választ ad, mint a Fidesz. Az országnak elementáris szüksége van a baloldalra. S ahelyett, hogy az igények találkoznának, s közös érdekké válhatnának a pártok és a szavazók körében, a baloldal könnyen az ország leépülésének allegóriájává válhat.

Csókás írása stílusában és mondandójában is élesebb, és számos olyan adalékkal szolgál, amelyek kifejtésével szélesebb képet vázol fel a jelen baloldali Magyarországáról. Vitaindító írásomban szándékosan nem tértem ki a Csókás által hiányolt – a politikai Magyarország mögött és alatt” érzékelhető – mozgásokra. Illetve csak bizonyos szegmensek bizonyos mozgásait érintettem. Nem tértem ki az „Orbán-Matolcsy éra gazdasági rendszerének és feedbackjének” elemzésére sem. Ugyanakkor ez természetesen nem jelent egyben vakságot, de még némaságot sem feltétlenül. Egyszerűen azt gondoltam és gondolom, hogy a kommunikáció, a társadalomismeret és a politika jelen pillanatnyi problémáit meg kell vitatni, de nem gondolom, hogy mindig az a legcélravezetőbb, ha beleöntünk mindent egy kondérba, majd megkeverjük, és a gőzből jósolunk. Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy a Csókás említette „pezsdítő baloldali reneszánsz”, amely hazánkban zajlik, nem pusztán csak „azért őrlángok, mert a politikai baloldal láthatóan nem tud, vagy nem akar mit kezdeni velük. Ehhez egyszerűen mindkét félre szükség van… Régi probléma, hogy Magyarországon nem csak a politikai baloldal van válságban, de egyfajta válságban van az értelmiség (ma már a konzervatív) is, mert nem találja az utat a politikához, és vice versa.”

Csókás úgy látja: „A centrális erőtér fikció – ez igaz. Egyetlen egy dologra szolgál: a társadalomban jelenlévő törésvonalak mentén megmutatkozó osztályharc helyett nemzeti alapon osztálybékét hirdet.” Hiába hirdet. Mert ez nem béke, és erre ő maga is utal. Ez hallgatás, ez elnyomás, csendes véreztetés. Csókás kiemeli, a baloldal bukásának jeleként festi elénk, hogy „a Fidesz 2010-es győzelmét az úgynevezett posztkommunista erők vesszőfutásos kormányzása okozta: két ciklus alatt 3 kormányfőt és egy koalíciós partnert fogyasztottak el.” Ez véleményem szerint így nem igaz, de téves még illusztrációnak is. A koalíciós partner nem lett elfogyasztva. S egyáltalán nem csak a kormányon lévő szocialista párt volt aktív szereplő. Elegánsan fogalmazva épp a Magyar Szocialista Pártból lett elfogyasztva jócskán. Ha ezt az esszenciális különbséget kiemeljük, akkor látjuk, hogy Csókás eszmefuttatása teljesen más induló hipotézisből indul. Márpedig fenn kell tartsam azt a véleményem, hogy ebben a történésben nem lehet, nem szabad azt sugallni (ráadásul nem is igaz), hogy a Fidesz kétharmada a szocialistáknak köszönhető – merthogy, gondolom, a posztkommunista erők alatt őket kell értenünk. A Fidesz kétharmada sok mindennek tudható be. Leginkább a Fidesznek. Meg persze egy rosszul vezető pártelnök-miniszterelnöknek, egy széteső pártnak és emellett persze egy másik, nagyobb, de rohamosan gyengülő, rossz döntéseket hozó pártnak. És azt is komolyan gondolom, minél többet rúgunk a „szocikba” és a többi demokratikus ellenzéki pártba, annál többet veszünk el az országtól. Reményt például.

A Fidesz társadalmi rendszeréről Csókás így ír: „a munkaalapú társadalom kiindulópontja szerint csak akkor válhat valaki teljes értékű tagjává a társadalomnak, ha képes önálló egzisztenciát fenntartatni. Erre mindenki képes, aki dolgozni akar. Ilyenformán a társadalom egy hasznos és egy henyélő réteg(ek)re oszlik. Utóbbit, mivel »lusták« és »nagyigényű naplopók«, az elérhető erőforrások megvonásával kell arra kényszeríteni, hogy dolgozzanak.” Itt a szerzővel nem is vitatkoznék, csak kiegészíteném. Az Fidesz és a KDNP nem egyszerűen nem az individuumot tekinti a társadalom legkisebb alapegységének – egyébként ez leginkább a liberalizmusra jellemző, hisz hagyományosan, vagy ideáltipikusan a szocializmus alapegysége sem az egyén – hanem bizony a családot. A probléma több rétegű tehát. Egyrészt működtetik a Csókás által is tömören és helyesen összefoglalt mechanizmust, de ebben a sajátos, XXI. századi fideszes, torzszülött ideológiában – vegyük észre – a nők elsősorban, mint anyák és szülő asszonyok, és nem munkaerő-piaci szereplők léteznek. A közelmúltban port kavart kijelentések még ennél is tovább mennek, a nőre tulajdonképpen saját tervekkel, önálló gondolattal nem rendelkező, és gazdaságilag függő másodvonalbeli szereplőként tekintenek, afféle, a férfit kiegészítő ajtódíszként vagy asztalközépre, esetleg háztartási személyzetként. A teljes gondolatmeneten végighaladva tehát kétséges, hogy az orbáni rendszer alapelve a klasszikus munka alapú társadalom volna, sokkal inkább valami sajátos, egyedi, a munkával érvelő rendszer. A valódi munka alapú társadalom – ahogy erre Csókás nagyon helyesen utal is – ugyanis nem csak mennyiségi, de minőségi foglalkoztatásra koncentrálna, fontos volna számára az anyák visszavezetése a munkaerőpiacra, tisztességes béreket juttatna, élesztené a szakszervezeteket, nagyobb munkahatékonyságot eredményezne, nagyobb fogyasztáshoz vezetne, kiváló preventív egészségügyi rendszert fejlesztene és minden pénzt az oktatásba és a K+F szektorba fektetne. Én ezt nem látom, de lehet, hogy elvakított, hogy csak egy nő vagyok gyerek nélkül. Tudjuk jól, hogy az európai összehasonlításban a foglalkoztatási statisztikák tekintetében oly jól szereplő Magyarország adatai mögött két fontos motívum áll: az egyik ok, hogy tömegek hagyták el az országot, hogy másutt vállaljanak munkát, és valóban nem szerencselovagokként, hanem egzisztenciális nyomásra, a másik ok pedig a közmunka. Előbbi segített letornázni az aktív munkakeresők számát, míg eközben a statisztikákban a közmunka is foglalkoztatásként szerepel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sikerült megoldani az alapproblémát.

Csókás írásában felmerült a kérdés, hogy kit is kellene képviselnie a demokratikus oldal pártjainak, mert amúgy a dolguk a munkavállalók, munkájukból élők képviselete. Igen, ezt kell tenni. Bár szerintem ennél ma már nagyobb a kihívás és a felelősség is: a hagyományos szocdem és szocialista képviseletnél többről van már szó és az elvárás is jóval nagyobb. Ha nem is mindenkit kell képviselni, de a többséget (a szavazóképes többséget) el kell vinni szavazni. És ez nagyon valószínű, hogy kisebb részben ideológiai alapon fog eldőlni, nagyobb részben a bőrön érezhető gyakorlati kényszer, sőt, egyenesen egzisztenciális kérdés lesz a magyarok számára.

Csókás írja, hogy „a rendszer eszmei alapvetését a sarkából kiforgassuk. Az információs-technológiai haladás olyan ütem fejlődik, hogy belátható időn belül eljuthatunk arra a technikai szintre, hogy egy gyárban csak karbantartókra és mérnökökre lesz szükség, hogy a szállítmányozás-fuvarozás emberek nélkül is végezhető lehet. Az a fajta munkaalapú társadalom, amire a jobboldal hivatkozik és az a fajta munka, amit a baloldal ismer, megszűnőben van!” Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ez a legégetőbb kérdések egyike társadalmi-politikai szempontból. Megérett az idő arra, hogy újra definiáljuk a munkát. Mi is a munka a XXI. században, mit jelent ma, és mivé válik? De ez már egy másik vita alapkérdése lehet.

Harvay Anna

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá